Útra kelek

Tudom, hogy kicsit furának tűnk a címbeli felvetés. Hiszen több mint egy éve utazom és különleges helyek egész sorát bejártam, ami akár egy életre elég élménnyel ellátott. Különösen ha arra gondolok, hogy merre jártak a tanzániai barátaim, ismerőseim, mennyit láttak ők a világból. Fent a Hegyen, Materuniban olyan Mamával is találkoztam, aki a 60'as évek óta nem járt Arushában, a falujától csupáncsak 80 kilométerre fekvő relatív nagyvárosban. Megint egy pont, ahol az ember megtanulja értékelni a saját szerencséjét. Nem okvetlenül azért, mert ez az élet biztosan jobb, mint a falujából nem mozduló Mamáé, hanem azért, mert megadatik a választás lehetősége. 

Nagy dolog, hogy megvannak azok a képességeink, ismereteink, amik kinyitják előttünk a világot és megvan az a nem túl nagy, de mégis a feltétlen szükségesnél több, plusz jövedelem, ami megengedi, hogy az ember ne csak a mindennapi betevőért hajtson reggeltől estig. Hálás lehet ezért minden „utazó”, hogy olyan világra született, ahonnan indulva ezt megteheti és a szülei ellátták a szükséges ismeretekkel, neveléssel, okítással.

Én sem nagy összegeket költve utazom, hanem dolgozva, de mégis megtehetem. Így azonban ebben az utazásban is adódnak megállók, letelepedett időszakok. Kisebb kirándulásoktól eltekintve November óta nem nagyon mozdultam el Arushából. Az időm nagy részét az irodában töltöttem és a városban, vagy a környékén mozogva, látogatva. Hanem ez az időszak is véget ért és a következő négy hétben ha minden jól sikerül eljutok Kenyába. Megjárom a tenger 0 méteres magasságát és a 6.000 méteres hegyet. 

Könyvekből ismert városokat fogok látni és eddig csak természetfilmekben látott tájakat. Autóval, busszal, hajóval és talán még repülővel is járom ezt a nagy színes, fekete kontinenst. Felülök a híres Mombassa-Nairobi vonatra, amivel a nagy afrikavadászok vágtak keresztül a Tsavo-n, hogy Nairobiból indulva begyűjtsék a legszebb agyarakat és hosszú vadász-safarikon járjanak a legnagyobb trófeák nyomában. Találkozom ezeknek a trófeáknak élő gazdáival és legfeljebb a vakut sütöm rájuk. Nekivetkőzöm a 40 fokos párás melegnek és vacogva sátrazok a minuszokban. Alszom a szabad ég alatt, vagy sátorban, barátoknál és ahol épp adódik. Eszem ami kerül, vagy éppen nem eszem. De nem érdekes az egész, mert a világot járom. Ezt a feketét, ezt a férfiakra szabottat.

Azon túl, hogy utazni izgalmas, kicsit meg is haragudtam az elmúlt időben Arushára. Az ember azt hiszi ismeri a várost, azt hiszi, hogy elég óvatos és tudja kitől mit várhat. De nem kizsebeltek a piacon a múlt héten?! Tudom, hogy mindenkivel megtörténik. A helyiekkel is és főleg egy mzunguval. Hiába kedvesek, vidámak itt általában az emberek. Arusha nem kifejezetten a béke szigete. Csak tegnap agyonlőtték a korábbi lakásom szomszédságában, Shamsiban, a tanzanite drágakő-kereskedő éjjeli őrét. A múlt heti Usa folyó választásokon pedig az ellenzéki Chadema jelöltje futott, be, így a rendőrség ha csak teheti megragadja az alkalmat, hogy puhára verje az ünneplő tömeget, hiszen kell az az ellenzéknek.

 

Mégis rosszul esik az embernek az ilyesmi, nem szeretek a looser oldalon lenni. Különösen hogy maga a tárca 16 éves korom óta, 18 éve volt velem jóban, rosszban. A pénz nem is érdekes. Egyrészt mindössze körülbelül 2.000 Ft összegű tanzán shilling volt benne, mert az ember ilyen esetekre készülve, nem jár többel. Másrészt azt is tudom, hogy ezek a srácok sokszor egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy ne lopjanak, mert ez a kis pénz is több, mint amit együtt látnak évszámra, vagy amiből két ember is elél egy hónapig a sárkunyhókból álló Unga Ltd nyomornegyedben. Nem azt jelenti, hogy helyén való kirámolni, a piacon vásárló mzungut és seggbe is rúgtam volna őket ha nem futnak gyorsabban, de azt is tudom, hogy nekik jobban szükségük volt rá mint nekem.

Egyébként ha ügyesen is dolgoztak össze, majdnem elrontották. Az első cél a telefonom volt és a tárcát csak ennek kudarca után emelték ki a farzsebemből, ahol egyébként sosem szoktam tartani. Aztán vicces papucsos kergetőzés következett a piac bűzlő sarában, de hiába eredtek rajtam kívül mások is a nyomukba, végül meglógtak. Az otthoni és a román telefonkártyám, illetve a magyar és a tanzán jogosítványom bánta még az esetet. A tanzánt tudom pótolni, ami magában háromszorosa annak a pénznek amit a tárcával elvittek, a magyart majd csak otthon. Ezekért kár. A kidobott pénzért, nem pedig azért, amihez hozzájutottak. Megpróbáltam nyomára akadni a papíroknak, de nem kerültek vissza hozzám az elmúlt hét alatt.

Valahogy mégis kellemetlen érzés és a személyes szférámba való betolakodásnak éreztem ezt a dolgot. Ideje kicsit továbbállni és néhány újabb – remélhetőleg – vidámabb kaland után visszajönni Arushába. Az utazás akkor jó, ha izgalmas és kalandos.