A
post első felét a Kilimanjaro, Kibo menedékházában írom. Az aprókockás matracon hasalok az egyik emeleteságy felső szintjén, két hálózsákba burkolva, fejemen sapka, amire már a csíki március óta, tehát több mint egy éve nem volt példa.
Az ujjaim dideregve szaladnak a
klaviatúrán. Az erősen párás rácsos ablakon kinézve, a táj
felett lebegő ködön kívül csak kősivatagot látok.
4700 méteren vagyunk, itt már legfeljebb mohák élnek meg és a hozzánk hasonló lökött utazók. Bár az utazókat illetően nem biztos, hogy Bálint megerősítene. 4400 felett érezhetően problémássá vált küzdelme a magashegyi betegséggel. Erős fejfájása van és hol itt látom karikás szemekkel a szobában, hol úton a kősivatagon keresztül, a sziklafal peremére épített mellékes célokat szolgáló kunyhócska felé.
4700 méteren vagyunk, itt már legfeljebb mohák élnek meg és a hozzánk hasonló lökött utazók. Bár az utazókat illetően nem biztos, hogy Bálint megerősítene. 4400 felett érezhetően problémássá vált küzdelme a magashegyi betegséggel. Erős fejfájása van és hol itt látom karikás szemekkel a szobában, hol úton a kősivatagon keresztül, a sziklafal peremére épített mellékes célokat szolgáló kunyhócska felé.
Ha nem
lenne köd, akkor csoda kilátásom lenne, hiszen körülbelül 100
méterre innen már hófoltok borítják a hegyoldalt, felettünk
emelkedik a Kili utolsó ezer métere, lefelé pedig kilométereket
látni a kőmezőn keresztül kanyargó gyalogútból. Ez a mászás
legizgalmasabb 24 órája. Reggel 3700 méterről indultunk és a
csúcstámadást éjfélkor kezdjük. Bálintért kicsit aggódom.
Remélem kipiheni magát addig.
Másfél
hete van itt és úgy terveztük az utat, hogy elég idő jusson az
aklimatizációra, hiszen az egész vidék 1500 méter körüli
magasságon fekszik, szemben szegény Magyarországgal, ahol a mi kis
Kékesünk is alig éri el az 1014 métert. A Serengeti, pláne a
Ngorongoro pedig jóval magasabb, úgyhogy reméltem ez is szoktatja
őt a magassághoz. Jóllehet, az egész Kili mászás egy
villámszervezés volt, hiszen szafari után alig egy napot
töltöttünk Arushában és intéztünk minden utazással, munkával
kapcsolatos dolgot töviről hegyire, a Kili-túra 0. napját mégis
Materuniba tettük, ami a Kilimanjaro Nemzeti Park abszolút határán
fekszik.
Itt ismét (ahogy karácsonykor és megelőzőleg Mikuláskor
is) Eli látott minket vendégül. Túráztunk a fantasztikus Mnambe
vízeséshez, ittunk banánsört, de még banánbort is, este pedig
énekeltünk az ittas feketékkel az egyik helyi „bárban”.
Szokás szerint Eli korábbi iskolai tanítója „a főnök” is
előkerült és megosztotta velünk eredeti-felfogású
világnézetének érzékenyebb pontjait. Élveztük a chagga konyhát
és vendégszeretetet. Materuni mindig egy szép élmény.
A hosszú
esők viszont ide is megérkeztek, így egyszer sem volt esélyünk
megpillantani a Kilit Eli udvarából, de még a másnapi indulás is
veszélybe került, amikor éjszaka elkezdett kopogni a bádogtetőn
az Isten áldása.
Reggel
kivételesen nem Eli mamájának az egész hegyoldalt bezengő
rádiójára, hanem a tető lukain keresztül az arcomba permetező
esőre ébredtem és rögtön sejtettem, hogy ez nem egy gyorsan
elvonuló zápor lesz. Elvégre miről is szólnak a hosszú esők?
Aztán a kiadós reggeli után mégiscsak felkerekedtünk a zuhéban
és az agyagos hegyoldalon lecsuszkálva, röpke másfél órás
késéssel meg is érkeztünk a Moshi-i találkozóra. A mászást
szervező Jasper igazi profi. Egyből megdobott mindegyikőnket
egy-egy részletes Kilimanjaro utikalaúzzal, kiló kávéval, és
még tanzán színű karkötővel a curio shopból.
Eredetileg
úgy terveztük, hogy az első nap dupla távot teszünk meg és nem
állunk meg a Mandara turistaházban éjszakázni, de az elcsúszott
nap miatt, le kellett mondani a továbbindulásról. Így vesztettük
el azt az időt, amivel a magashegyi aklimatizációt akartuk
könnyíteni. Ezzel együtt klassz volt az első nap. Több ok miatt
választottuk a mászáshoz a Marangu utat. Így a hosszú esők
idején, amikor kemény minuszokban kell lenyomni a csúcsra
érkezést, nem engedheti meg magának az ember, hogy elázzon és ne
legyen egy öltözet száraz ruhája sem a végére. A Marangu pedig
az egyetlen ahol házakban lehet éjszakázni. Azonkívül ez a
leggyorsabb és legolcsóbb út is.
Azt hiszem végül sem praktikus
szempontok sem szubjektív okok miatt nem bántuk meg a választást.
Az első nap a Marangu kaputól az első turistaházig egy trópusi
varázserdőn vág át az ember. Én azt hittem, hogy csak hollywoodi
filmekben, vagy az Operaházban vannak ilyen díszletek. A mohák
lepte fák között azonban nem Brünhilde eregeti a C-ket és nem is
páncélos mesehősök járnak misztikus küldetésben, hanem kék és
fekete-fehér colobus majmok szerepelnek erősen VIP jegyáron.
A
csúcs egyik gleccseréből kiolvasztottak egyszer egy leopárdot és
arról is van hír, hogy afrikai vadkutyák egészen a peremig
elkísértek mászókat, de az ilyen egyszervolt történetektől
függetlenül fogadjuk el, hogy ez a Nemzeti Park, nem az a Nemzeti
Park ahol az ember igazi nagy vadállatokkal találkozna. Volt
szafari elefánttal, oroszlánnal, a leopárdot nem is említve. A
Kilin pedig láthatunk majmokat, madarakat és slusszpassz. Illetve
mégsem egészen. A következőre biztosan van aki azt mondja: „ugyan
már, ennél röhelyesebb érdekességet ki hallott?!”, de azért
megosztom.
Vannak ám a Kilin hangyák. Persze, ez nem olyan nagy
ügy, de Afrikában még a hangyák is mások. Én egyébként is
szeretem őket, mert lenyűgöznek, de az itteni hangyák sokkal
érdekesebbek, mint a mieink. Az apró dolgozók mellett vannak őket
irányító, terelő igazi nagy NAGY harcosok, akik egy pillanat
alatt zoknimagasságon túlmásztak és kezdtek harapni a
nadrágunkban, ahogy megálltunk megvárni a lemaradó Dee-t. Alig
győztük kihámozni őket a zokniból, nadrágból, melyekbe
agresszívan belekapaszkodtak.
Először
említem Dee-t, de ez remek alkalom hogy bemutassam a csapatot.
Bálintról már volt szó elég. Talán annyit említenék meg, hogy
bölcs előrelátással nem hozta a teljes fotósfelszerelést, hanem
csak a könnyebb, ritkított szettet, így hagyva nekem is esélyt
hogy labdába rúgjak fényképezést illetően.
Harmadik
társunkat, Dee-t Arushában szedtük össze. Jobb a költségeloszlás
ha többen mászunk és a társaság is jól jön. Ő egy apró ír
lány, aki az ENSZ ruandai háborús bíróságán dolgozott két
évet Arushában és gondolta, hogy a számtalan Kilimanjaro sör
után végül bevállal egy másfajta Kilimanjaro élményt. Amikor
azt mondta, hogy van autója és megörültünk, hogy mennyivel
könnyebb lesz így a közlekedés, nem gondoltuk, hogy ez a kis
lány, egy akkora terepjáróval jelenik majd meg, ami majdnem egy
Hummer-rel vetekszik. Azt sem gondoltuk, hogy milyen jó társaság
lesz, de szerencsére minden várakozáson felül teltek az eddigi
napok. És azt sem gondoltuk, hogy jól fogja bírni a tempót, de
sajnos fennáll az esélye, hogy a végén szégyenben hagy minket,
mert az emelkedéssel napról napra csökkent az idő, amíg várni
kellett rá és a hagyományosan utolsó mászóval gyalogló
Obadija-ra.
Obadija a
vezetőnk és így szükségszerűen a negyedik tagja a kis
csapatnak. Igazi, vérbeli safari-guide, aki fehér lányra les és
nagyon elégedett a külsejével. Sajnos itt ha megkérdez az ember
egy fiatal srácot, hogy mi akar lenni, akkor biztosra mehet a
„safari guide” választ illetően és a motiváció még csak nem
is a jó kereset, hanem az hogy egy romantikus fekete barátra vágyó
fehér lány kiutat jelenthet a vadregényes Kelet Afrikából.
Obadija ettől függetlenül jó választás. Ha azt mondom, hogy
rutinos, tapasztalt vezető, akkor nem csak a megelőző 88 mászására
gondolok, hanem elsősorban arra, hogy tudja hogyan bánjon a
mászókkal. Minden nap adott kunyhóba megérkezve még kínált
további akklimatizációs és kalóriaolvasztó ráadást. A
Mandarából egy közeli krátert jártunk körbe még négyesben. A
Horombo kunyhótól a zebra sziklákhoz mentünk immár Dee nélkül.
A kalandos
álmok egyébként a Horomboban kezdődtek. Az ember csakhamar
észreveszi, hogy a szapora szívdobogás nem a felfelé gyaloglástól
van, hanem a ritkuló levegőtől. A Horombo 3700 méteres magassága
már elég hozzá, hogy konstans dupla-sebességű szívverést
produkáljon és ehhez illő eseménydús éjszakát. Mindehhez már
erősen zavaros barna vizet kapunk, de valójában ez a jó hír,
merthogy itt még van víz.
A Coca Cola Company forgalmazta
Kilimanjaro vízen a következő szöveg áll: „Ebben az üvegben
lévő víz esőként, vagy hó formájában hullott Afrika
legmagasabb hegyén a Kilimanjaron. A víz több ezer lábnyi
vulkanikus sziklán átszűrődve a hegy lábánál bukkant
felszínre, hogy a Shirima palackozó az Önök számára üvegbe
tölthesse.” Nos ezek szerint az arushai mindennapjainkat kísérő
nem olcsó és egyébkéntis semmi különös, ámde kristálytiszta
Kilimanjaro víz majdnem ugyanaz amit most iszunk csak sziklán
átszűrés, meg a Shirima palackozó a különbség. Ettől sem
leszünk betegek és én még az utolsó zuhanyzási lehetőséget is
kihasználtam itt, ami szuahéliül hangsúlyosan „baridi”,
magyarul „fagyos” élmény.
A Horombo
kunyhó az úgynevezett mocsárvilág felső részén található.
Előző nap ahogy elhagytuk a Mandara kunyhót hamar elfogyott az
esőerdő, elmaradtak a fák és beléptünk egy még meseszerűbb
tájra. Óriás lobéliák, fura pozsgás növények álldogálnak
évszázados őrhelyükön. A sziklák közt kis hegyi virágok,
bokrok, mohák. Aztán idővel, nem sokkal a Horombo felett ezek is
megritkulnak és végül elfogynak. Nem marad más csak a végtelen,
ködlepte kősivatag, a csomagolt ebédhez kötelezően felbukkanó
varjúval. Úgy látszik ez nem az a hely, ahol még a madár sem
jár, csak úgy néz ki.
Mostanra
pedig itt vagyunk a havas alpesi világ és a kősivatag határán.
Megérkeztünk a szenvedés honába, a Kibo kunyhóba, ahol nincs
kedv, nincs étvágy, de utóbbi talán jobb is. Ennek ellenére azt
kell mondjam, hogy a magam részéről tökéletesen jól vagyok, de
kicsit szorongok, hogy meddig marad így, illetve mikor jutok a másik
kettő, szemlátomást gyengélkedő mászótárs sorsára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése