Nairobi - ahol nem alszunk

Egy mérsékelt szorongással töltött utazást követően a kenyai vízum-pultnál ismét komolyan síkra kellett szállnom a tranzitvízumért, de Namanga nem Horombo, amit bárki könnyedén beláthat, így csupán két nappal egy sikertelen próbálkozás után, végre új országot színezhettem a „merre jártam a világban” térképemen.

A határ után már ráértem pusztán a kenyai tájjal és az Afrikában először látott tevékkel foglalkozni. A szavannára tévedt sivatagi hajóktól függetlenül az utazás – különösen az előző napokkal összevetve – meglehetős eseménytelenül telt. Amíg ezt nem feltétlenül bántam, határozottan az a benyomásom támadt, hogy ugyan az út az Amboseli vadrezervátumon keresztül vezet és a kenyai táj állítólag híresen szép, Namanga és Nairobi között szívem szerint az unalmas szóval jellemezném. A békebeli Isuzu teherautóktól eltekintve a városok és az infrastruktúra mintha legalább 10 évvel a déli szomszéd előtt járna. Úgy látszik a szocializmus nem csak a mi kis Kelet-Európánkban bizonyult rosszabbik választásnak. 

 

A Nyerere-féle tanzán verzió is vereséget szenvedett a Kenyatta pártolta kapitalizmussal szemben, ami a 42 törzs országát és főleg a fővárost Nairobit jelenlegi favorit helyzetébe hozta. Nairobi nem is tíz évvel, hanem harminccal van Tanzánia előtt, beleértve Dar es Salaamot és a déli szomszéd minden tartozékát. Hirtelen még az is eszembe jutott, milyen csalódott lesz Bálint, hiszen ő Afrikába jön és ehhez képest egy európai nagyvárosban fogom várni. Aztán hamar rájöttem, hogy semmi ok aggodalomra. Nairobi talán fejlettebb, de semmivel sem európaibb mint azok a helyek, amiket Tanzániában fogok mutatni neki.

 

A Riverside shuttle stílusosan a Parkside Hotelnél parkol le. Itt a végállomás, ahol Amos várt.

Ő egy arushai barátom, Rupert vendége volt aztán nagyon sokat partiztunk együtt és nagyon vicces élményeink voltak az egyébként inkább csendes arushai éjszakában. Mindketten az egyik legismertebb szafaricégnek dolgoznak, a Hopoee-nak. Azt hiszem, hogy Amos személyében valószínűleg a legtársaságibb Nairobi-it ismertem meg. Az ő napközbenje pihenésről szól, az éjszaka pedig minden egyébről. Mindennek tetejébe ő az általam ismert legeurópaibb fekete, aki e tekintetben szégyenben hagy minden fehéret. Az egyik nagypapája skót amit ránézésre senki sem mondana meg. Néha megjegyzi, hogy nem is olyan sötét a bőre, amire széles mosoly lehet csak a válasz.

A zűrös úti előzmények miatt nem igazán tudtam felkészülni az Amos-féle életvitel gyors és zökkenőmentes asszimilálására, amire pedig, mint az ő vendégének számítanom kellett.

A könnyebbik rész következett először: haza kellett jussunk, hogy pihenhessünk. Ez a Nairobi közlekedést tekintve komoly feladatnak bizonyult. Fejlettség ide vagy oda, a város közlekedési rendszere körülbelül azonos szinten áll Arusháéval. Daladalák (itt úgy hívják Matatu, vagy a nagyobb verziója City Hoppa) szaladgálnak fel-alá, metro és villamos jelenleg nincsen. A „szaladgálnak” határozottan túlzó jelző, a matatuk többnyire állnak a végtelen dugóban. Az egyébként széles főutaknak a soksávos körforgalmak tesznek keresztbe, melyeken tökéletesen beáll a forgalom. Az afrikai közlekedési morál ugyanolyan élő és jellegzetes Nairobiban, mint bárhol ahol eddig jártam. Mindenki addig hajt, amíg végleg beragad így fékezve állóra a városi forgalmat. Az ember reggel 7 és este 8 között jobban teszi, ha nem bont vitorlát és veszteg marad ahol van.

Talán innen ered barátom életvitele. Most is csak este indultunk útnak, Amos ismerőse: Leslie lakásáról, ami egy reptérhez közeli szállás és így ideális választás, hogy hajnali négykor begyűjtsem Bálintot. Nem beszélve róla, hogy Leslie három hónapos pilóta-tanfolyamon van, így a hely üres, alkalmas három vendég fogadására.

Kenya annyiban mindenképp eltér, hogy az angol ugyanolyan általános mint a szuahéli. A nyelvek keverése még általánosabb. Egy egy mondat, egy egy szó angolul hangzik el, míg a másik a szuahéliül. Óriási élmény volt Amos és a taxisofőr ilyen kevert társalgását hallgatni. Hiányos szuahélim ellenére pontosan tudtam miről van szó.

Ahogy az várható volt, az est leszálltával, rövidesen elkezdtük az ismerkedést a kenyai főváros kozmopolita oldalával. Első nap egy japán étterembe mentünk, az új szórakozónegyedben „Westside”-ban, Amos egyik jóbarátjával, Reehan-nal, aki szerényen a teljes Kelet-afrikai reklámüzlet 80%-kát lefedő cég egyik vezetője. Azt hiszem, hogy ő a „sokat dolgozom, jól élek” kategória gasztronómiailag érzékeny részéhez sorolható. Akárhova mentünk innentől kezdve, mindenütt talált valami megkóstolni-valót. Néhányhoz én is csatlakoztam, mert számottevő lélekerősítőre volt szükségem, ha Bálint repülőjének hajnali fél négyes érkezése jutott eszembe. Vannak az éjszakához és vannak a reggelhez sorolható időpontok. Az emlegetett Egyptair landolás viszont olyan intervallumba esik, amit egyik oldalra sem tudok jó szívvel regisztrálni. Külön értékeltem hát, hogy az egy órányi alvás után Amos - habár semmi sem kényszerítette - mégis eljött velem begyűjteni Bálintot.

Így közösen taxiztunk ki a csupabeton reptérre, ami a rendkívül kevés értékelhető nairobi épület egyike. Ez olyasmi, amivel Afrikában (nem ideértve a Földközi tenger partján létező másik világot) meg kell barátkozni. Építészet mint olyan, nincs. Funkció alapján rakják össze a doboz épületeket, melyek sok egyéb tekintetben is elmaradnak a mi általunk ismert építkezéstől. Az egyrétegű ablakok, ajtók, hellyel-közzel zárnak csak. A burkolatok igyekeznek nem túllépni a festékkel színezett beton különböző fajtáin. Fűtést eleve nem kell szerelni. A gépészet más elemeit sem kifejezetten jellemzi az igényesség. A lefolyók gyakran csak éppen ki vannak vezetve a házfal külső oldalára, az elektromos vezetékek, konnektorok, kapcsolók pedig a falra egyszerűen rábiggyesztve.

Ugyanakkor az emlegetett érkezési időpont nem igazán volt alkalmas, hogy a reptér építészeti értékeit elemezzük.

Bálintot a viszontlátás feletti örvendezést követően szempillantás alatt taxiba pakoltuk és a gondos lakhelyválasztásnak köszönhetően gyakorlatilag perceken belül a szálláson folytattuk a friss hírek kicserélését aztán nagyon gyorsan újrakezdtük az egyiptomi tapintatlansággal félbeszakított éjszakai pihenést.

A másnap programja egy ideg- és ülőgumóörlő daladalázással kezdődött. Habár a Nairobi dalák törvény szerint legfeljebb 14 személyesek, szemben az arushai 20 feletti utaslétszámmal, a velük való utazás korántsem mondható komfortosnak. Végül másfél óra alatt beértünk a központba, ami csak a távolság vonatkozásában tűnhet legalább mérsékelt sikernek.

Ha nem is mondanám, hogy minden érdemlegest megnéztünk Nairobiban, de nem volna hosszú a kimaradt kötelező programok listája. A központban egyértelműen kiderült, hogy mikor léptünk a turisztikailag érzékeny területre. Arushai Óratorony környékén edzett személyiségemnek is hamar terhessé vált az egymás után jelentkező szafari-ügynökök rohama. Az ember nem egyhamar veszti el a humorát és magam is jobb szeretem vidám, barátkozós csevellyel tölteni ezeket a pillanatokat, új arcokat megismerve, de percig sem hagyva kétséget afelől, hogy nem fogok vásárlóvá válni, mégis létezik a határ, amikor már több mint unalmassá válik az ismételt kapcsolatfelvétel.

A Nemzeti Archívum az eddigi legjobb múzeumnak bizonyult, amit Afrikában láttam. Gazdag kiállítása van a környező, vagy közeli országok népművészetéből. Jó élmény volt meglátogatni. Azt is megtudtuk, hogy miért indokolt, hogy Kenyatta került az összes bankóra ami egyébként elég unalmas és meglepően ronda. Tanzániában is jobb szeretem az tízezres elefántját, vagy az ötezres orrszarvúját az ezresen somolygó Nyererénél, de Kenyában e tekintetben nincs választás.

A múzeummal és safari ügynökökkel töltött délelőtt után Amos csatlakozott hozzánk egy sörre majd amíg dolgainak járt utána, mi Bálinttal a városi parkba mentünk. Nairobi igazi betonváros, soksok zölddel, hanem park kevés van. A nagy városi park viszont gyönyörű a sok virágzó fával, tavakkal, hidakkal és egy igazán csodás Nairobi panorámával. Innen nézve minden más. Egy minden afrikai jellegzetességet nélkülöző modern városra tekint az ember.

Az est leszálltával természetesen elérkezett a pillanat, hogy Bálintot is bevezessük a nairobi nemzetközi társaságba. Újra hozzánk csapódott Amos és egy posh sörbárba távoztunk. Már az úton Amos-féle ismerősökkel szaporodott a csapat, hát még a bárban. Természetesen, ahogy a polgári robbantások miatt mindenhol, itt is fémkeresővel símogattak végig, majd pedig egy nagyon jó hangulatú, élőzenés, salsa-táncolós szeánsz részesei lettünk. Megrendeltük a shisha dohányt ami a következőkben a vidámság fő forrása lett. Mindenki különböző attrakciókat mutatott be, de vita nélkül Amos volt a legjobb, aki tele tudta fújni akármelyik poharat fehér füsttel. Saját sörfőzdéje volt a helynek, és azt mondhatom életem legjobb söreit ittam ezen az afrikai éjszakán.

Jól szórakoztunk, sokáig tartott hát az este és az egyetlen arushai megalvástól eltekintve nem is emlékszem mikor volt utoljára normális éjszakám. Amos egyik ismerőse: Nash fuvarozott minket haza és ez az út, pontosabban Nash autója nem mellőzhető elem a blogbejegyzésből. Ahogy mondtam, kicsit aggódtam hogy Bálintot nem megfelelően autentikus afrikai élményekkel fogadom Nairobiban. Napközben sokat adtunk az afrikai vonalnak, de az elit sörbár és a nemzetközi társaság megint a mérleg másik serpenyőjét terhelte. Aztán jött Nash autója, aminek két tükre extra lánccal volt a karosszériához rögzítve. Éljen Afrika! Hanem amikor beültünk, egész napos erőfeszítéseim egy pillanat alatt semmivé foszlottak. A kulcs elfordítására, Bálint első afrikai éjszakáján japán írásjelek villantak és egy ferdeszemű animált fehérnép hajolt meg a kijelzőn, jelezve hogy készen várja parancsainkat. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy Bálintnak Afrikára másnapig várnia kell. Tanzánia nem fog csalódást okozni.

Így ismét egy dik-dik farknyi alvás után, reggel felszálltunk a Riverside shuttle-re, Arusha felé.