Szafarin a nagy 7es I. - Vándorlás

A postban felváltva lesz szó a nagy 7esről és a nagy 5ösről. A kettő között elhanyagolható különbség, hogy előbbiek emberek, utóbbiak vadállatok. A nagy 5ösről bárki, aki afrikai vadászregényt olvasott, tud. Ezek azok a nagyvadak, melyek trófeái az afrikai vadászok legbecsesebb célpontjai, a legnehezebben megszerezhető préda. Hanem mi is a nagy 7es?

Induló szafarink létszáma változatosan alakult. Eredetilag hárman, majd öten készültünk a négy napos Serengeti-Ngorongoro túrára. Volt, hogy Bálinttal ketten alkottuk az indulócsapatot, majd az utazást közvetlenül megelőző nap négyen, végül, induláskor már hatan ültünk be a kibővített Landcruiserbe. Aztán az első napi Manyara tó után (mert végül a program is változott). Egy hetedik, fővel vált a csapat teljessé.

Hét fő, hét nagyon különböző, de elképesztő jó fej szafarizó (és ez egy bók többieknek, illetve egy némiképp szerénytelen megjegyzés a saját részemről) alkotta ennek a négy tökéletes napnak a csapatát.

Erősen nemzetközi a társaság. Mi ketten erős magyar többséget képezünk. Bár az az igazság, hogy a Magyarországon-élő, német állampolgár Bálint, mint se ez se az vagy ki is tudja micsoda, most a legtöbb helyen németként fut. Talán csak azért, hogy ne gondoljanak rosszat a magyarokról borravalóra foghatóság ügyében. A németeknek pedig már úgyis meg van a maguk híre.

Rajtunk kívül utazik még egy amerikai csaj: Deb; egy német önkéntes lány, Moshiból: Celina; a britt építési vállalkozó: John illetve egy olasz világjáró a maga hetvenes éveiben: Sergio. A hetedig pedig egymagában egy internacionalista csoda: Sandy. Ő jelenleg Hollandiában, korábban Angliában élt. Dél Afrikában nevelkedett, ősei indiaiak, fekete afrikaiak, hollandok, angolok és perzsák.

Sandy önkénteskedik épp Arushában, egyébként viszont a Canon-nál project manager és a szafarin stílusosan egy kis Canont szorongat, mivel a cégnél nem engedték, hogy a saját kis Sony-jával örökítse meg szafari élményeit. Persze az ő kis kompaktja közel sincs Bálint nagy Canon 5D-jéhez, amivel minden elképzelhető lencsét, tartozékot hozott, nehogy ez legyen akadálya a kíváló fotós szafaritudósításnak. Az én Nikonom sem üti az ő szerelését, de azért nem rossz és nem is kicsi, így más autókból el is neveznek minket „Big guns”-nak, azaz hosszú puskáknak.

Ez tehát a nagy 7es, aki azért kelt útra, hogy lencsevégre kapja az afrikai vadvilágot, nem utolsó sorban a nagy 5öst.

Manyara tó

Az út első fele maszáj falvak mentén vezet a Manyara tavi parkba. Ez a hely a fára mászó oroszlánokról híres elsősorban. Alapszabály, hogy a szafari szerencse forgandó. Mindig összefuthat valami különlegessel az ember, de sose vehet mérget semmire sem biztosan. A mi szerencsénkkel oroszlánt se fán, se földön nem látunk, de már a parkon kívül „lövünk” két elefántot. A páviánok, zebrák, gazellák jelentik mindig az első attrakciót egy parkban, hogy aztán hamar belesűlyedjenek a sokszor látott újdonságok unalmába. Manyarában csodás a tópart. A homok, a víz, a tulsó part és az ég együtt szívárvány-színű vonalas füzetlapot alkotnak, amire gyerekek zsiráfokat, zebrát, gnúkat rajzoltak.

Esős évszakban vagyunk, de az idő szerencsésen alakul. Napsütést kapunk és csodás felhőket a távolban. A vezető, Hasszán nem egy nagy tempójú sofőr, ami egyrészt jó, mert sokmindent észreveszünk, másrészt viszont az állatok nem ugranak meg, ami rendkívül humánus, azonban fotózás szempontjából kicsit unalmas mindig békésen legelésző vadakat fényképezni. De lássuk be, ez így helyes.

A naplementét gyalogosan élvezzük. Közben Bálint mindent bedob, hogy elég közel hozza képén az ásító vízilovakat. Megjegyzem: eredményesen. A kempingünk némiképp csalódást okozva ezúttal nem a parkban van, hanem a kapun kívül Mto wa Mbu-ban, azaz „szúnyogváros”-ban.

Bármily vicces, a helységet tényleg így hívják és okkal, úgyhogy relatíve hamar eltesszük magunkat aludni. Az első napon az 5 nagyból az elefántot tudjuk csak pipálni, de a csapat vitathatatlanul összekovácsolódott, ami összességében nem rossz mérleg. Manyara szép volt és izgatottan várjuk a másnapi Serengetit.

Ngorongoro először

Szakácsunknak: Dube-nak köszönhetően, kiváló reggeli után kerekedünk fel és hamarosan átkelünk a Ngorongoro kapun, felkapaszkodunk a kráter oldalában. Egy felhős pillantást vetünk a belsejére, de az kráter mélyén pihenő vadaknak még várniuk kell két napot, hogy megnézhessenek minket guruló ketrecünkben, mert most a Serengeti következik. Amíg utóbbi Nemzeti Park, addig a kráter és környéke csak természetvédelmi terület, ahol nomád maszájok is laknak, sőt leterelik marháikat a természet egyik igazi csodája, a Ngorongoro kráter aljába, legelni. Ez a megállapodás volt az ára annak, hogy elhagyják a Serengetit és így vált a kráter az egyik legfontosabb víz és takarmánybázissá a maszájok számára, akiknek hitük szerint a föld összes állatát rendelte az ég.

Saját közösségi koordinátorainkkal is vannak kapcsolódó élményeim. Emlékszem ahogy közös ebéden a maszáj Wilson kiemeli az utolsó húst a tálból és viccesen mondja a chagga Elinek, hogy a hagyomány szerint minden állat nekik jár, míg minden pénz a chaggáké lehet. Amíg Wilson ezt mosolyogva mondja és mindenki nevet mint vidám élcen, addig érdemes tudni, hogy közben teljesen komolyan gondolja az egészet.

Igazából öt hónapja élek jórészt maszájok között, de az igazi autentikus turistaélmény eddig hiányzott. Ngorongoro viszont a maszáj fellegvár. Itt ejt útba a nagy 7es is egy főállású turistalátványosságként működő falut. Bekanyarodunk a falu előtti ernyőakác alá és ahogy illik megalkuszunk a „belépti díjban”, megtekintjük a falu rövid produkcióját, amolyan rövidnadrágos, fényképezőgépes nyugati turista módjára. Amikor pedig megkérdem a főnököt, melyik a falu legjobb ugrója, rögtön ki is állít ellene, ami rám nézve csúfos eredményt produkál. Próbálom ráfogni a technikára, de az igazság az, hogy fényévekre vagyok másfél évvel ezelőtti fitt-magamhoz képest kondiban. Összességében arról van szó, hogy a maszáj férfiak ugrálós tánca egyszersmind verseny is, melyben kiderül, ki a legerősebb lábó gyalogló.

Fenti mérkőzés után, melynek leírására sokkal inkább a valósághoz való hűség követelménye, semmint a büszkeség késztetett, kétfős csoportokra bontva meglátogatunk egy-egy házat, ahol a vendéglátó mesél kulturájukról, szokásaikról. Tökéletesen profi tárlatvezetésben van részünk és kíváló angolsággal tárgyalnak velünk a kiválasztottak.

Amikor azt mondom, hogy ez egy turista üzem, azt a legjobb értelemben gondolom. A maszájok nagyon élénken őrzik hagyományos kulturájukat. Ez azt jelenti, hogy iskolába járnak, „modern” állást vállalnak, mégis könnyen viszontláthatunk egy arushai hivatalnokot, akivel napközben öltönyben találkozunk, hétvégén maszáj leplekbe (shukába) burkolva. Az általunk meglátogatott nomád falu is a hagyományos életvitelt űzi, lakosai terelik a nyájakat és sárból tapasztott bomában laknak, miközben a mellékest az érdeklődő turistákon keresik meg, ugyanúgy, ahogy mi is pénzt szedünk a múzeumainkért. Szerintem ez tökéletesen rendben van, főleg ha minőséget nyújtanak, amiben nekünk szerencsére részünk volt.

Serengeti

A meglátogatott maszáj falu pont ott fekszik jelenleg (hiszen vándorló népcsoportról van szó), ahol a kráter külső lejtői kezdődnek, ahol a hegy kiemelkedik a tájból. Mögötte tehát valójában a Serengeti síksága kezdődik. Innen az út a végtelenbe vezet, keresztül a füves pusztán, amit zebrák, antilopok és főleg gnúk legelnek. Alig tarkítja egy-egy domb, háznyi kőhalom ezt a fűtengert. Egy ezek közül a földi életnél öregebb, úgy nevezett kopja-sziklák közül a Serengeti hivatalos kapuja a „Naabi gate”, ahol mi is megálltunk kifizetni a katasztrofálisan húzós belépődíjat és elkölteni a szokásos és mindig egyforma szafari-packot. Szendvics, csirkedarab, banán, keksz és kis üdítő. Ez a szafarizó túristák, illetve a kis csíkos egerek napközbeni éhségcsillapítója.

Innentől, utunk hivatalosan is a Serengetiben vezet. A nagy 5-ös megpillanatása, immár csak karnyujtásnyira van tőlünk. A Serengeti másik nagy kihívása és lehetősége pedig a vándorlás volt. Látni fogjuk-e a világ jelenlegi legnagyobb állat-vándorlását, a serengeti gnú migrációt? Ehhez nagyon jó eséllyel indultunk, mert a park egészében éves körforgás szerint korbejáró gnúk éppen jelenlegi déli pozíciónk környékén tartózkodtak és a nemrég született borjak miatt csak lassan haladtak.

A gnú egyébként nagyon érdekes lény. Azt mondják úgy néz ki mintha a teremtés legvégén, a maradék tartalékalkatrészekből rakták volna össze. Igazából se nem szép, se nem gyors, se nem különösebben okos, mégis sikeres génkombináció. Ehhez percig sem fűzhettünk kétségeket, amikor végül megpillantottuk őket. Kisebb nagyobb utóvédeken keresztül egyszercsak gnúk, mindent elborító tengerében találtuk magunkat. Amerre szem ellát - és bizony a végtelen síkságon sokáig ellát – gnúknak a távosággal egyre absztraktabbá, majd egyszerű fekete pontokká váló tömege legelt. Tökéletesen hihetetlen létszámban koptatták a Serengeti füvét, hátrahagyva valami keveset a rezidens növényevőknek és őrajtuk keresztül a gnúk továbbhaladása után nem sokkal újra megéhező ragadozóknak. A tömeget néhol zebrák kisebb csoportja tarkította, de a csíkos lovak, bármilyen autonómiára esélytelen törpe kisebbséget alkotnak a gnú-tengerben, mintha csak azért mennének a tömeggel, hogy az oroszlán ne panaszkodhasson: „már megint gnú volt vacsorára”.

A migráció után, a nagy 7es, óriási élményeket elraktározva folytatta útját újabbak felé és jóval később mocsarasabb, fásabb területre értünk, ahol végre rendes távolságból láttunk ásító vizilovakat és végre nem Bálint volt az egyetlen, akinek ezek az állatok hangya-méretűnél nagyobbra sikerültek a képein. Nem említettem még, hogy amíg én két lencsét vittem az útra, amit egész gyakran cserélgettem, Bálint teljes arzenálját felvonultatva hihetetlen, napi 1500 képes átlagot, azaz 6000 képet produkált a szafari négy napja alatt. Őszintén mondom, hogy nem szeretnék a helyében lenni, amikor leválogatja és rendszerezi őket.

A képek jó része a második nap nagy fogása során született. Rövidesen ugyanis leopárdot találtunk. A „találtunk” kifejezés nem tökéletes, mert ha valaki csodálkozott, miért van a szafariautókon CB rádió, akkor most elárulom, hogy ezzel értesítik egymást a sofőrök, ha valami izgalmasat látnak. Így kaptuk mi is a leopárd infot és velünk együtt még jópár autó, akik kisvártatva odagyűltek a szegény feltehetően magányra vágyó nagyvad fája alá. Emellett meg kell hagyni, hogy számunkra elképzelhetetlen ügyességgel fedezik fel a vezetők az állatokat. Óriási gyakorlatuk van abban, hogy kell nézni, hogy mit kell keresni és milyen jelek utalnak ott rejtőzködő állatra. A leopárdot sem volt könnyű észrevenni. 

Rajtunk azonban nem fog ki egy ravaszul pettyezett bunda és tulajdonosa, egy nyugodtan vacsorázó nagymacska. Ha már egyszer olyan frekventált helyre költözött mint a Serengeti, akkor ne mondja, hogy nem közszereplő és tűrje beletörődve a celeb státust, amit a mi leopárdunk tulajdonképp meg is tett. Zokszó nélkül majszolta tarajos sül vacsoráját, amihez Bálint ismétlője adta a ritmust. Tulajdonképp eszembe jutottak a használt fényképezőgép hirdetések, amik pár ezer expozícióval reklámozzák a kamerát és rögtön arra gondoltam, hogy ezek a hirdetők sem szafarin használták a magukét. 

Miután „ráuntunk” a leopárdra - valószínűleg összehasonlíthatatlanul később mint ő ránk – a serengeti kempingünk felé vettük az irányt. Ez egy igazi szafariélmény. Kerítés nélküli sátrazás a Serengeti közepén. Kimentünk naplementét fényképezni és a nagy 7es a naplementében, vörösborral koccintott arra, hogy az élet valójában szép és sosem tudhatjuk mi vár ránk a következő fánál, fordulónál. Aztán visszamentünk a táborba és a következő fánál máris várt ránk valami, mégpedig kafferbivalyok kisebb csapata. Egy újabb pipa a nagy 5ös listáján, még akkoris ha adott pillanatban a pipálás éppen senkinek sem jutott az eszébe.

Tudni kell, hogy hiába nem húsevő, a bivaly talán a legveszélyesebb mind az 5 közül. Amíg az oroszlán lusta, az elefánt nehézkes, az orrszarvú szinte vak, a leopárd pedig kicsi, így relatíve könnyen sebezhető, addig a bivaly gyors, mozgékony, ravasz, kíválóan lát és hall, nagyon kitartó és kisméretűnek sem lehet mondani. A maszájok kifejezetten tartanak tőle, míg ezzel szemben ha oroszlán lát meg egy piros maszáj shukát, az utóbbi az, aki farkát behúzva elinal a közelből.

Szerencsére ezek a darabok nem voltak épp ideges hangulatban s ezen a mi felbukkanásunk sem változtatott, így minden probléma nélkül átvonultunk a kemping egyik legkellemesebb helyszínére, az ebédlőbe. A szafarizás nagyon sok szempontból a koloniális múltat idézi. Hét fős csoportunkkal kétfős stáb tartott. Hasszán a kirongozi és Dube, a kiváló szakács. Minden kempingben áll két hasonló formájú nyitott épület, tulajdonképp valamiféle szaletli. Az egyikben főznek nyílt tűzön a szakácsok (minden csapatra/autóra külön természetesen), a másikban terítenek a nagy fehér vendégeknek. Az utastársakon kívül Dube volt a másik pont, amivel nagyon szerencsések voltunk. 

Tálaláskor nap mint nap szakácssapkában és fehér zekében, illetve az együttestől tökéletesen elütő bermudanadrágban mutatta be az egyre kiválóbb és kiválóbb fogásokat. Amíg az ebédünk rendszerint a már említett szafaripack volt, a vacsora valamilyen költemény, addig a reggelinek is megadta a módját palacsintával, különféle tojásokkal, sok gyümölccsel, ahogy illik.

A vacsora mindig kellemes alapot adott az este további kiteljesítéséhez, mégis a rendszerint korai kelés és a természetben kivédhetetlenül beköszöntő sötétség általában hamar ágyba rendelt bennünket. A rengeteg látnivaló, élmény miatt pedig az álom is gyorsan elragadott. Ezen az éjszakán is tele hassal, állatkalandokról álmodva aludtunk a Serengetiben, pontosan úgy, ahogy nem messzire tőlünk, a leopárd a fán.