A Raszta, a Mama, a Fekete Mzungu és ...Én

Ha azt mondtam, hogy a kalandosan érdemes utazni, akkor most azt mondhatom, hogy elégedett lehetek. Persze csak az európai reflexek teszik, hogy az ember meglepődik, ha nem minden a tervek szerint megy. Az afrikai utazáson leginkább semmi sem úgy sikerül, ahogy az ember kitalálta. 

 

Hogy jobban-e, vagy rosszabbul, az szerencse és hozzáállás kérdése, de az biztos, hogy egy ilyen út meglepetésekben bővelkedik. Most is Kenya felé tartok egy buszon és még nem tudom biztosan, hogy lesz-e vízumom vagy sem. Azt gondolom, hogy a problémafelvetés már utal rá, hogy mik is történtek az elmúlt napokban.

Előszöris indulásunk tolódott egy nappal, ami a legkevesebb. Sarah barátjával Simbával, aki Ruandai és egy másik ismerősével, az ugandai Glorius-szal készültünk Panganira, a szárazföldi Tanzánia (Tanganyika) legkedveltebb tengerparti üdülőhelyére. Én eredetileg két nap Pangani után terveztem továbbindulni, így azonban egy napom maradt a strandra.

Simba igazi laza, afrikai arc. Ő egy raszta. Mint név, Simba annyit tesz, oroszlán. Amikor feladtunk múltkor egy levelet megkérték, hogy a teljes nevét írja rá feladóként, ne csak annyit, hogy Mr Simba. Erre a következőt firkantotta a csomagra: Mr Simba Rasta... Ez a vagány azonosító. Olykor a bevándorlással kapcsolatos „ügyintézésben” is szoktuk igénybe venni a segítségét, mert jellemzően még velük is jó barátságban van, ami megfelelő forrás-átirányítás esetén gyerekjáték, egyéb esetben viszont igazán nem könnyű.

A terv szerint Simba autójával akartunk Panganira jutni. December elején már utaztam az autóval Moshiból Arushába és az újbóli lehetőség csak azért nem szült bennem nyugtalanító gondolatokat, mert január óta Simba többször mesélt róla részletesen, hogy az autó teljes felújításon esik át és jobb lesz mint újkorában. Hogy az itteni ezermesterek ilyenre képesek – még egy ehhez hasonló ronccsal is – azt meg tudom erősíteni. Mégis rosszul eset látni az újabb félnap késéssel az utcába bekanyarodó autót. Vagy nem megfelelő mestert vett igénybe Simba, vagy ami valószínűbb, erősen túlzók voltak a teljes felújításról szóló legendák. Felületes szemlélőként, majd utasként sem tudtam ugyanis egyetlen pontját felfedezni az autónak, ami a december elejinél jobb állapotban lett volna.

Pontosabban a jobb első ablak helyére illesztett plexidarab újdonság volt, és hogy Simba ne érezze, hogy nem értékelem a változásokat, dicsérően megjegyeztem, hogy a csillagosra tört szélvédő sokkal jobb most, hogy le lettek véve a díszítő szigetelőszallag csíkok.

Érdekes, hogy valahogy a legcsillogóbb autók tudnak a leglátványosabban legatyásodni. Ez az egykori Mazda top-modell is sírnivaló darabbá vált. A szétrepedezett műszerfalat az elegáns, rojtos terítő egészen feldobta, az utólag javított kárpitozás is egy plusz pont. Ezzel együtt nem egy nagy élmény a két első helyen fixált ablakok mögött ücsörögni, a beömlő kipufogógázban. A hátsó ablakok pedig lehúzva vannak rögzítve, tehát ha esik ha fúj, a hátul ülőknek másfajta élményekkel kell barátkozni. Amikor nekilódultunk az útnak először éreztem életemben biztonsági öv nélkül meztelennek. Az afrikai vezetési stílus ugyanis feltételezi a bizalmat a másikban. Az előzés egy háromoldalú együttműködés. Az előző autó nekirugaszkodik, dudál, mire a lassabb jármű lehúzódik és ezt teszi a szembejövő is, ami szinte minden előzésre jut. Egyszóval, amíg az ember nem szokja meg, addig egész nyugtalanító alig nagyobb sebességgel előzni egy buszt, miközben szembe is jön egy és az akció sikere azon múlik, hogy mindenki tisztában van-e a helyzettel és megfelelő együttműködési készségeket mutat...és ébren van-e. Ismerve a vezetési morált és képességeket, az italozási morált és képességeket, azt hiszem érthető az öv nélkül anyósülésen ücsörgő szegény önkéntes aggodalma. 

Ezen apróságok mellett azonban a Simba-féle autónak egyéb szerkezeti hibái is voltak. Háromszáz kilométerenként fogyasztott el 1,5 liter olajat, ami a hengerfejtömítés rekordmértékű kopására utal. Az erősen hullámzó mozgás pedig arra, hogy az autó már túllépett azon a koron, amikor a lengéscsillapítót még szükségesnek ítélik. A hátulról jövő fémes karcolás hangja pedig azt jelzi, hogy legalábbis egy része már nem működik a fékrendszernek. Ettől eltekintve remekül haladtunk és minden korábbinál hamarabb értük el és hagytuk a hátunk mögött Moshit. Ezt követően is csak az lassított hogy Simba óránként érezte szükségesnek, hogy „bevegye afrikai orvosságát”, ami egyáltalán nem bevétel volt, hanem kirakás és a férfiember rendszerint egy fatörzs mellett állva csinálja. Ő ehelyett az autó oldalához állva végezte a tevékenységet, amiben az sem okvetlen zavarta, hogy egy falu, padokon ülő öregjei részletes bemutatót élvezhetnek. Széles vigyorral nyugtázta, amikor jeleztem, hogy most körülbelül húsz ember jövőt illető tanácskozását szakított meg, gyökeresen más témát adva beszélgetésüknek.

Úgyszintén nem lassított minket az a tény, hogy két rendőr is leintette az autót. Simba előre szólt, hogy nem tartja a pillanatot és a helyzetet megállásra alkalmasnak, így egy-egy elegáns balkanyarral és gázadással mindkét rendőrt kikerültük. Annak fényében, hogy a rendőrök csak és kizárólag zsebpénzt gyűjteni állnak ki tömegesen az utakra ez nem is olyan értelmetlen dolog. Ha az ember után erednek, az nekik sokkal nagyobb pénzkiesés, mintha csak hagynak továbbmenni. Így esett, hogy a második rendőr arcán sem meglepetést, sem dühöt nem láttam, pusztán lemondó szomorúság tükröződött rajta. „Oh! Ez nem állt meg”

Az „orvosság-bevételeken” kívül kétszer álltunk meg. Egyszer autót javítani. Itt gyorsan AC pumpát cseréltünk házilag, míg aztán kiderült, hogy csak a gyújtás-kábel esett ki. Aztán pedig egy késői ebédre, aminek során Simba és Sarah összevesztek, Simba pedig elhajtott az autóval. A pusztában álldogálva Sarah kicsit meglepetten jegyezte meg, hogy a tervezettnél tovább maradhatunk ebben a buszparkolóban, amit mind Glorius, mind én rezignáltan tudomásul vettünk. Én egy fokkal nyugodtabb voltam, lévén, hogy a táskámat már kiszálláskor magamhoz vettem. Nem mintha bármilyen kedvezőtlen előjel lett volna, de Afrika Afrika. Az ember sosem tudhatja mi jön.

Aztán Simba visszajött és Glorius almájával kiengesztelődve folytattuk az utazást.

Igazán különleges társaságnak tűnhettünk mindenki számára. Egy ruandai raszta a roncs autójával, egy folyamatosan cigiző, 60as britt nő, a barátnője miniatűr, mzungu kölcsönkutyájával (Sarah vigyáz ugyanis Barbara kutyájára Pilire, ezekben a hetekben), egy ugandai lány, aki minduntalan kiakad rajta, hogy szuahéliül akarnak vele beszélni, mert feketeként tanzánnak nézik. Végül pedig szubjektív tényezőktől befolyásolva azt mondanám, hogy egy aránylag normális magyar srác, de az is lehet, hogy itt tévedek a legnagyobbat. 7 óra út után érkeztünk Tangába, ahol az internetes forumokon megreklámozott Ocean Breeze hátizsákos szállóban szálltunk és aztán egy Tanga by night séta után benyomtunk közösen egy nagy tál nyama choma-t, azaz sült húst, sült banánnal, Kilimanjaro sörrel és kiváló tangai naranccsal. Ez volt az utazás első és nem a legizgalmasabb napja.

Másnap több hibát követtem el, aminek kellemetlen következményei lettek.

Olyan dolgokról beszélünk amiket tudok és semmi oka nem volt hogy ne a józan ész alapján cselekedjek. Összefoglalva a dolgot: hittem az afrikaiaknak. 

Előszöris elhittem, amikor Simba azt mondta, hogy Pangani Tangától alig 20 kilométer . Aztán komolyan vettem, amit időzítés tekintetében mondott. Szerinte ugyanis teljesen oké lesz, hogy reggel átszaladunk Panganira, fürdünk, aztán ő visszahoz engem Tangába, hogy a 12-kor induló busszal Kenyába mehessek. Ugyancsak hiba volt bízni a szerencsémben. Általában segít, de valahogy nem ezen a napon. A dologból végül is az lett, hogy nekiindultunk a „közeli” Panganinak, Simba autója pedig megadta magát útközben. A lengéscsillapító, amiről azt hittem nincs is, bejelentkezett. Kiesett a helyéről, beékelődött a rugóba és félrenyomta azt. Próbáltuk javítgatni, helyretenni, de szerszámok nélkül, törött fadarabokkal, kővel nem igazán sikerült. Egy percig úgy tűnt, hogy innen nincs tovább, aztán mégiscsak folytattuk az utat. A rugó dörzsölte a gumit, a lengéscsillapító csapkodta a kasznit, de mi töretlenül száguldottunk tovább a vacak földúton. Immár rutinszerűen kerültük el az újabb rendőrt és ha lehet Simba még több gázt adott. Ismét elkövettük azt a hibát, hogy elhittük Simbának, a baleset (pusztán negyedórányira Tangától) pont Pangani és Tanga között félúton történt. Aztán két óra utazás után nekem muszáj volt visszafordulni. Kiszálltam és vettem egy daladalát visszafelé, amikor úgy tűnt, hogy már tényleg nagyon közel vannak Panganihoz. Így még pont visszaértem a buszom indulására.

Utazásom második fejezete azonban újabb hibával kezdődött. Elhitttem amit afrikai ismerőseim mondtak, hogy simán tranzitvízumot tudok kapni Kenyába. Majd – igaz kényszerből, mert nem volt más – elfogadtam pénzváltásnál az enyhén koszos amerikai dollárt. Nem nagyon tudom menteni magam, csak afféle mentegetőzés, hogy a tanzániai pénzek úgy néznek ki mintha valaki WC papírnak használta volna őket és aztán rájuk hányt volna. Úgy látszik ez a nagy amerikai dollár esetében már nem elfogadható. Valójában csak 50 dolláros vízumot kaptam volna és amikor épp azon voltam, hogy megalkudjak a duplán fekete pénzváltóval, mit adok el neki a táskámból, hogy kiegészítsem a hiányzó dollár-összeget, akkor kiderült, hogy a meglévő dollárom sem megfelelő minőségű, így nem maradt más hátra, mint visszafelé. Buszra szálltam, vissza Tangába és nem lévén már busz aznap Arushába, egy Lusotho felé indulóra szálltam át, hogy majd Korongwe-ben egy Dar-ból Arushába tartót fogjak, mert nem akartam még egy éjszakát Tangában maradni.

A terv, mint afrikai bizonytalansági faktorokkal rendelkező, automatikusan beépítette magába a sikertelenség garanciáját. Hiába vártam a buszra Korongweben legalább tíz emberrel az út mellett, nem jött. Elegem volt a hibákból, így újabbat nem követtem el. Akármilyen lelkesen reklámozták a jegyügynökök a sohanemvolt lehetőséget, hogy felkerüljek a perceke belül érkező buszra, szinte ajándék áron, eszembe sem jutott előre pénzt adni valamiért, aminek teljesülése bizonytalan, pláne nem olyan "ajándék" összegért amit ők kértek.

Összességében sajnálom ezeket a jegyárusítókat, akármilyen agresszívek és láthatóan sikeresen megélnek a munkájukból. Annál rosszabb hivatást viszont el sem tudok képzelni, mint olyan terméket árulni, amire az embereknek nincs szükségük. A buszon ugyanis mindig megkapja az ember a jegyet, ha már egyszer felkerült és olcsóbb áron.

Három óra út melletti várakozás és később teherautóstoppolási próbálkozások után megérett azonban a felismerés, hogy nem fogok már eljutni Arushába ma. A forgalom megritkult és a rendőrök is megjelentek (az autostop tilos Tanzániában),  busz pedig már úgysem volt várható. Így történt, hogy egy rövid riksautat követően kivettem egy szobát egy vendégházban és egy jobb holnapban reménykedve, eltettem magamat aludni. Hátha másnapra a nyuszi valami értelmesebbet tojik.

Reggel a megállóban szerzett dar es salaam-i tanár ismerősöm szerint a Ngorica busz 7:30-as indulása ígért időszerű Arushába érkezést és azt, hogy onnan még aznap továbbindulva, reggel helyett este megérkezhetek Nairobiba. Más ponton támadva és jobban felkészülve a Kenyai határt.

Egy döglött legyekkel borított, lukacsos szúnyogháló alatt töltött éjszakát követően, chapatival és tejes teával indult a korongwei reggel. Rövidesen kiderült, hogy húsvét lévén nemhogy a Ngorica busz nem megy, de alig megy busz Arushába egyáltalán és ami megy, az is majd csak délután. Kicsit elkeseredetten vettem tudomásul, hogy milyen nehéz is visszajutni Arushába és talán ezeknek a nehézségeknek köszönhetően e távoli város lassan az ígéret földjévé kezdett számomra átlényegülni, ahova a zsidókhoz hasonlóan csak a pusztában töltött hosszú és nehéz vándorlást követően juthatok majd el, ha kiérdemlem. A vándorlást úgy éreztem, hogy kipipálhatom, a kiérdemlést pedig gondoltam azzal kezdem, hogy elkergetem a jegyűzéreket, ami egész jól sikerült. Azt hiszem, hogy habár indulat nélkül, mostanra mégis rutinos afrikai buszozóként, vagy legalábbis rutinos buszra várakozóként kezeltem a helyzetet és a jutalom nem is maradt el. Pusztán másfél órás várakozás után befordult a parkolóba egy igazi afrikai távolsági busz. Gazdagon dekorált külseje a 80'as évek gyerekjáték holdjáróit idézte, ahogy az lenni szokott és nem túl eredeti módon Royal Couch néven futott. Kíváncsi lennék a Commonwealth színeiben Tanzániába látogató angol királynőre, ahogy felkapaszkodik a villogó lámpák és diódák, giccses díszlécek és tarkabarka festés dekorálta járatra, hogy csupán 12.000 shillingért lenyomja a Tanga-Arusha királyi vizitet.

Nekem azonban nemhogy egy Royal couch, de bármi megtette volna, csak végre Arushába jussak, ahol várakozásom szerint újratöltöm lemerült morális akkumulátoraimat.

Megböktem tehát Fulgence-t, hogy ne a fizikai és biologiaoktatás problémáin merengjen, hanem szedje a lábait, majd mint a fehérember kompetens kísérőjét odadobtam a jegyűzérek szorosra zárt sorfala elé prédának, én pedig egy ravasz jobbkanyarral megkerültem őket és felkapaszkodtam a buszra, Így már az ő szerepe is jelentőségét vesztette mint potenciális pénzforrásé és az ő útja is szabaddá vált. A nincs ülőhely problémát egy „kit érdekel” vállrándítással rendeztük. Csak jussunk el végre Arushába. A hat órás buszon álldogálás tökéletesen eseménytelenül telt. Immár pozícióban és a buszon tartózkodók természetes jogaival élve, mindkettőnk jegyére korrekt árat alkudtam és nem voltam hajlandó a teljes Tangától érvényes, ülőhelyes árat kifizetni az útért és a kondo (kalauz) nyilvánvalóan nem utált és tudomásul vette az általam ajánlott összeget.

Nem csak az ő eredeti várakozásai és a valóság között keletkezett azonban bántó rés, hanem menetközben fokozatosan nekem is meg kellett barátkozni azzal, hogy nem fogok a Nairobi buszindulásra Arushába érkezni és újabb fél napot vesztek.

Végül azonban megérkeztem szafarifővárosi bázisomra és miután a csupán két elmúlt nap alatt megszerzett tapasztalataim alapján joban felkészültem az útra és megvettem másnap kora reggelre a nairobi buszjegyet, majd elköltöttem egy chipsi-majai vacsorát Fakhraval. Korai lefekvéssel ünnepeltem meg hogy ismét a saját ágyamban vagyok egy rövid éjszakára.