Szafarin a nagy 7es II. - A kráter

A másnapi szafari-reggeli helyett reggeli-szafari volt a terv. A napfelkelte előtt és saját felkeltünk után a nagy 7-es nyakába vette a tájat, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy megtekintse, hogyan reggelizik a Serengeti.

Sajnos csak két reggelit láttunk. Az egyik egy felemelkedő, leereszkedő hőlégballon volt, melyben köztudottan pezsgős fogásokat szolgálnak fel lebegő vadles közben, a másik pedig tegnapi leopárdunk, aki újfent nekilátott a tarajos sül maradékainak, kifogyhatatlan témát kínálva Bálint számára. Mivel úgysem tudunk vele versenyezni, inkább én is elkészítettem a lányokkal saját közelítésű leopárd-képsorozatomat, befényképezve az előtérbe a legidétlenebb helyi kekszek egyikét a „Munch-A-Lot”-ot és a két mosolygós szafarizó leányt. A reggeli vadles mérlege viszont még távolról sem teljes. 

Csak a hamarosan megpillantott oroszlánokkal válik azzá, nem utolsósorban merthogy egy fán lógnak az állatok. Elképzelem hogy egy vicces kedvű szülő sem hagyja ki az ismeretterjesztést: az oroszlán bizony fán terem. A mieink akár gyümölcsök is lehettek volna, attól amennyit mozogtak. És mint később kiderült, ezzel tökéletesen illeszkedtek összes későbbi oroszlánélményünk sorába. Sok szépet láttunk a reggel, de semmi különösebben váratlant, zebragyilkosságot, oroszlánreggeli okán megfogyatkozó impala háremet. Így aztán idővel elvonultunk a beharangozott brunchra, majd stílusosan mondva szedtük sátorfánkat.

Később az oroszlánon túl szerencsénk volt megismerkedni a hiénával is ezen a napon. Az útszéli sárban fetrengő példányokat és véres koncot cipelő verziót is láttunk. A hiénák után hosszas vitát követően a sakált sakálként azonosítottuk be és elvetettük a Sergio-féle róka vonalat.

Mindenki behatóan ismerkedett napközben az ittlétem alatti legborzalmasabb dallal, pedig a mezőny elképesztően erős. Szóval Hasszántól megtanultuk a „Jambo Bwana” című örökzöldet, aminek varázsától a nagy 7-es egyes tagjai a későbbiekben képtelenek voltak szabadulni. Szerencsések voltunk és megint keresztülhajtottunk a lélegzetelállító élményt jelentő vándorláson, aztán délután elhagytuk a Serengetit, hogy utunkat a Ngorongoro kráter peremén fekvő Simba kemping felé vegyük.

Ngorongoro másodszor

Sokan nagy reményekkel készültünk a beharangozott forró zuhanyra, mert a kráter tetején csúnyán hidegre és esősre fordult az idő. Hanem Tanzánia nem a beteljesült ígéretekről híres. Ebből se lett semmi, csak én zuhanyoztam az egyébként megszokott hideg vízben, de ezúttal tényleg fogakat összeszorítva. Elméletileg kempingünk direkt a kráterre néz, de teljes tejfeles köd okán ezt bemondásra kellett elhinni. Ilyen erővel a Victória tóra is nézhettünk volna. Az utolsó este aztán elhúzódó beszélgetésben teljesedett ki. Mindenkit kicsit még jobban megismertünk.

  

Kedvenc leckém John életfilozófiája egy mondatban összefoglalva: „Sajnáld azt amit megtettél az életben, ne pedig azt amit nem!”. Éjszaka eső volt. Ezt az ember félig meddig alvás közben tudomásul veszi, volt azonban egy olyan furcsa hang is, amire muszáj volt kiverjem az álmot a szememből. Mégiscsak a világ egyik leggazdagabb vadrezervátumában alszunk, nem tehetünk úgy mintha csak az éjszakai mosdóba járó családtagok kelthetnének zajokat. A ködben aztán csak 3-4 méterre a sátortól kafferbivalyokat pillantok meg. Azt hallottam hát, ahogyan a füvet rágták. Csak nézem őket és arra gondolok, hogy Afrikában vagyok, a Ngorongoróban sátrazok és alig pár méterre tőlem a nagy 5ös egyikének példányai jönnek-mennek. Lassanként a többiek is felébrednek és előbújnak a sátraikból. Bálintnak szólok, aki megpróbál összehozni egy épkézláb fotót az éjszakában.

A reggel siralmas idővel kezdődik. Megint köd és az ég folyamatosan könnyezik valamit. Kabátos, de legalábbis pulóveres hideg van. Nem vagyok én hozzászokva ehhez Afrikában. Felemásan telik a reggeli. Felvillanyoz az éjszakai élmény, de lehangol, hogy rossz időben ereszkedünk majd le a kráterbe. Hasszán megnyugtat, hogy kitisztul majd az ég.

Táborbontás után beugrunk egy falusi boltba olajért és John rögtön egy fuvart is beszervez. Elviszünk pár késésben lévő, hidegtől reszkető maszáj gyereket az iskolába. Hiába van rajtuk kabát, ezek a népek nem bírják a hideget, ahogy én sem. Egyik másik kis feketének a szája kékre váltan remeg. A lányok melegítik a kezüket. Közben megmosolyogjuk milyen vicces ahogy shukás maszájok billiárdot játszanak egy ponyvatető alatt, majd lerakjuk a gyerekeket a suliban.

Haszánnak végül igaza lesz. A kráterbe való leereszkedés alatt már oszlanak a felhők. Korán megyünk, a maszájok is most hajtják le a marháikat. Fekete barna pontok tömegében egy piros. A Nogorongoro kráteréről nehéz írni. Túl intenzív. Egy természetes határokkal bíró, önálló ökoszisztéma. Egy olyan világ ahova/ahonnan alkalmanként költöznek csak az állatok. Igaz ezt is nehéz elképzelni, hogyan. A meredek kráterfalak nem kínálnak sok lehetőséget, nem úgy néznek ki mint amit bármely nagyobb állat meg tudna mászni.

Valahogy mégiscsak oda kerültek a vadak és nagyon sokan vannak. Mindenből látunk. Egy balszerencsés szafari végén a kráter a végső vígasz lehet. A nagy 5-ösből még nekünk is hányzott még egy, amit a krátertől reméltünk, lévén erről a leghíresebb és ez a jelképe: az orrszarvú. De egyelőre nem mutatta magát. A többiek viszont nagy számban vonultak fel, amihez a körbefutó „kőkerítés” csodás hátteret kínált és ezt még rengeteg flamingó is rózsaszínűre festette. 

Aztán láttunk oroszlánt. De nem mozdult. Nem is tudom Hasszán hogy vette észre. Barna folt a fél méteres fűben, de tényleg oroszlán.... Hopp! Megmozdult! Mégis él. Csak széttette a lábát. Kurva ez, nem oroszlán. Ennyi volt, tovább megyünk. Úgyis másik autó jön, mert látják, hogy valamit nézünk. Ezt megkaphatjátok. Ahogy távolodunk, Celina szól hogy mozog az oroszlán. Gyorsan vissza. Hát nem megdobálták, hogy produkáljon valamit?! Persze hogy japánok. Biztos szóltak a kirongozinak, hogy az ő pénzük mozgó oroszlánhoz is elég jó.

Aztán az oroszlántól távolodva meglátjuk az orrszarvút. Kettőt. Marha messze vannak.

Mindent bedobva is csak részletek nélküli fekete pacákat tudok produkálni, de tény, hogy orrszarvú körvonaluk van. Úgyanígy járok a távolban vonuló elefántlibasorral. Szép kép volna pedig. Az meg már igazán hagyomány hogy Pumbának, vagyis a varacskos disznónak csak a fenekét és a fura himbálódzó farkát látjuk csak, ahogy elinal. A Ngorongorós napon egyébként Sandy kitalálta, hogy zenét szolgáltat és rádugta az Ipodját véletlenszerű lejátszási módban a rádióra, így a legbizarrabb dolgok következtek még annál is különlegesebb összeállításban. Az egész esztrádműsor olyan vegyes amilyen maga Sandy a három kontinensről származó felmenőivel és a négy kontinensen zajló életével. 

 

Így történik, hogy valamilyen operettes aláfestéssel lepjük meg a következő oroszláncsapatot. Legalább „Jajj cica” szólna Kálmántól. Fiatal hím is van köztük, de az egyik nőstény kifejezetten aktívan járkál az autók körül, majd teljes nyugalommal befekszik a japánok dzsippje alá. Ez vicces húzás. Úgy látszik ez jár a kődobálásért. Hiába szaladnának már a lodgeba egy jó kis sushira. Nincs előre, se hátra ha nem akarják elgázolni az oroszlánt, ami igazán nagy hiba volna. Mivel az autójuk alatt van, nem is látják, a fejüket pedig nem merik nagyon kidugdosni. John próbálkozik vízzel lelocsolni, de ezt az állatot az sem zavarja. Majd végül kinavigáljuk a japánokat az oroszlán fölül. 

Ha már bevállalták a Landroveres szafarit a Toyota helyett, ennyit megérdemelnek. Nekem itt merül le a kamerám. Ha volna töltőm, se tudnám már tölteni, mert az autó invertere előző reggel végleg kifújt. Ismét egy alkalom, hogy megbizonyosodjak róla, Bálintot érdemes az embernek magával cipelnie. Továbbra is lesznek képek. Olyan sok minden egyébként már nem történik. Még ebéd után jön a nagy 7-es nagy közös fényképezkedése, de ez az a típusú dolog, amikor az ember tízszer ugyanazt a mosolyt vágja, csak a végére már nem őszinte az érzés és fárad az arcizom. A szuahéli „cheese” egyébként úgy szól, hogy „ndízi” azaz banán. Mivel azonban minden angol jövevényszót szabadon hozzátett szóvégi i-vel mondanak az újabb és újabb mosolygásokhoz mindig lehet más szót találni, ami hagyományos felelgetéssé válik ilyenkor. Ki talál viccesebbet? Ez valóban tud humoros és mosolygásra ingerlő leleményeket szülni.

Még sok madarat fényképezünk. Saját eszköz híján Sancho Panzaként hordozom Bálint állványát és olyat is csináluk, hogy megkeregetem a nagy madárcsapatot, legyen hatásos téma, amit aztán Bálint elront és újra kell vegyük a dolgot. Csapó kettőnél már rám szólnak, vajon mennyi bírságpénzt terveztem be a szafari büdzsébe? De a kép megvan.

Aztán lassanként elhagyjuk a krátert és a nagy 7-es négy óriási nap után hazaindul. Hogy a csapat mennyire összejött jól mutatja, hogy John rádumálja Deb-et, akinek mindössze két napja maradt Tanzániában, hogy kísérje el Zanzibárra. A kétágyas szobáját felajánlja megosztásra Sergionak. Hozzám az irodába pedig másnapra Sandy van megbeszélve. Annyira tetszik neki az adományprogramunk, hogy FutureSense nagykövet akar lenni a Canon-nál.

Percig sem kérdés, hogy a szafariról való visszatérés estéjén, együtt menjünk vacsorázni az általam, mint legrutinosabb arushai által javasolt Maasai Café-ba. Celina az egyetlen, aki másnap már Moshiban dolgozik, így nem tud velünk tartani. Így zárul a nagy 7-es szafarija. Másnap szétszéled a csapat. Celina Moshiban, John és Deb Zanzibáron, Sergio Malawinban tölti már a következő estét. Bálinttal mi is egy nappal később Kilit mászni indulunk.

A szafarinak vége, de nem a barátságnak. A nagy 7-es még új vadászatra indulhat, ha kedveznek a szelek.