Megjöttek az hosszú esők Arushába, ami a Meru magasságában már bőven havat jelent. Délutánra rendszerint kitisztul az idő és olyankor a fenséges Meru - az őslakó waarushák szerint az esőisten maga – ködből kivetkőzve havas lejtőkkel tornyosul a város fölé. A Meru korábban a Kilimanjaróval vetélkedett, de aztán a vékony hegyfal, nem bírta a saját súlyát és a vulkán magába roskadt, másodhegedűs szerepre kényszerülve a gleccserek örök havával koronázott Kili mellett. Ennek azonban már vagy 8.000 éve, úgyhogy legfeljebb csak valamelyik épphogy felegyenesedett ősapám vacillálhatott, hogy mégis melyik nagy havasat mássza meg a kettő közül.
Manapság inkább mindenki Kilit mászik, legfeljebb másodikként, vagy aklimatizáció gyanánt kerül elő a Meru és ugyanez igaz az Arusha Nemzeti Parkra is, amit jellemzően kihagynak a Serengetit, Ngorongorot látogató tömegek. Mi egy esős, borús napon iktattuk be az egy napos Arusha park szafarit. Már csak Sarah javaslatára is, aki esküszik Arushára és a kedvenc parkjának tartja.
Erősen eláztam, amíg elgyalogoltam az óratoronyhoz a találkozópontra, de kit érdekel? Igazi szafarira készültem, afrikai vadállatokkal találkozni, érintetlen tájakon. Nem mondom, hogy Széchenyi Zsigmondnak éreztem magam, az óratorony-supermarket előtt csatakosan szobrozva, de mégis megcsapott a szele a vadászkalandoknak, afrikai szafariélményeknek.
Aztán ahogy a többiek csak nem érkeztek, kénytelen voltam gondos célzás után egy sms-sorozatot ereszteni a hálózatba és kiderült, hogy szokásos afrikai (és britt) szervezési problémák miatt még van időm elszaladni egy „légyfogóval”, hogy meghallgassam, mit ajánl, a jövő héten érkező Bálint barátommal tervezett négy-napos állatlesre. Furán nyugtalanító érzés volt négy és fél hónap után először igent mondani egy ilyen szafari-ajánló ajánlatra. Mindigis ezért kerültem az óratorony vidékét, mert hasonló megkeresés nélkül nem lehet átvágni a város eme központi részén. Eljött hát ez is. Én is szabad préda lettem, még ha az átlag turistánál lényegesen jobban informált verzió is. Szafari-áruló légyfogók ide lőjetek!
Aztán egy újabb ajánlattal felvértezve tovább szobroztam a supermarket előtt, mígnem egyszer csak bekanyarodott elém Wilbrud a keki landcruiserrel és a többiekkel, hogy elkezdődhessen az állatos kaland.
Egy óra késés, nem is olyan rossz, afrikai viszonyok között, ugyanakkor a dolog jellegéből adódóan kicsit bosszúsan kapaszkodtam fel a dzsippre, egy „Én megmondtam, hogy egy órával előbbre kell tervezni” érzés kíséretében, ami csak erősödött, amikor kiderült, hogy a reggeli csúcsban még a város ellenkező végére is el kell menni a szuper-szervezett Ishan-nak fényképezőgép elemet vásárolni. Azt gondolom, hogy valószínűleg sikerült megfelelő formában kifejeznem elégedetlenségemet, mert Arushát végül mégiscsak elhagyva, mindenki sűrűn bocsánatot kért a közösen összehozott, végül két órás késésért. Ezt már szeretem, akkor koncentráljunk előre.
A Toyota nagyokat zökkenve száguld a Park felé. A tanzán országutak fekvőrendőrei, teljesen felesleges akadályokat képeznek, ugyanakkor az autóknak/buszoknak az „egyel több, vagy kevesebb úgysem számít” alapon nem különösebb ellenségei.
Nagyon klasszak ezek a terepjárók. Végtelenül egyszerű szerkezetük a tartósságra és a könnyű javíthatóságra van kihegyezve. Nem akarnám kipróbálni, de valószínűleg a minimális magával hordott szerszámmal és az út mentén található faanyaggal a legtöbb hiba ideiglenesen ellátható rajta. A szélvédő mellett tetőig futó kémény, lehetővé teszi, hogy szükség esetén tetővonalig érő vízen is át tudjon kelni. A két pótkerék alapfelszerelés. A tető pedig teljes egészében nyitható, hogy ne ablaknyíláson keresztül kelljen szemezni a zebrák csíkjaival. A safarikat valójában két típus száz százalékos hegemóniája jellemzi. A kettő leginkább egyre megy. Mégis a jellemzően megbízhatatlan Landrover a turbója miatt, a Toyota Lancruisere pedig a megbízhatósága miatt tudja kihasítani a maga 50-50%-kát. Egy ilyen autó lényegében kortalan. Pillanatnyi állapota meghatározó, de időről időre a tanzán ezermestereknek köszönhetően teljes felújításon esnek át, így egy 50-es évekbeli Landrover lehet sokkal jobb állapotban, mint alig tízéves márkatársa.
Akárhogyis, a szafariautók ebben a tekintetben lényegesen eltérnek a tanzán utak egyéb két és többkerekűitől. Itt a minden autótulajdonosra jellemző kreatív dekoráció egyértelműen második helyre szorul a funkcionalitás mögött. Egy helyi taxi büszke tulajdonosa még torkavéres, haldokló járművének is inkább a dekorálására költ, semminthogy arra, hogy a szerkezet lényegi részeit megjavítsa. A szafari körülmények nem engedik meg ezt a lazaságot.
A parkban először páviánokat láttunk. Az állatkerti majomszikla annak idején az egyik kedvencem volt, amikor Nagymamám a Városligetbe vitt a kisföldalattival. Ezek a pirosseggűek sem zavartatták magukat jobban a bámuló rokonoktól, mint az állatkertiek. Hanem páviánt már láttam itt parkon kívül is. Találkozni lehet velük a normál erdőkben is, csakúgy mint a kék majommal, amivel szintén összefutottunk most is. Sokkal különlegesebb azonban a fekete-fehér colobus majom.
Ők az Arusha Nemzeti Park egyik fő attrakciója. Belőlük is többet láttunk. Elég könnyű megpillantani, hosszú fehér farkukat, ahogy hosszan lóg le a fáról. Másik farkukat is elég könnyű megpillantani, bár ez piros és rövidke, mégis úgy tűnik, hogy lényegesen többet törődnek vele, mint a fehér hosszúval. Egészen úgy tűnt, hogy a hímek idejének java részét ez a magányos foglalatosság teszi ki. Szomorú tekintettel néznek farkasszemet a parkba érkező látogatóval, miközben kezük szorgalmasan próbálja a kis pirosat a hosszú fehérhez hasonló méretűre növelni – meglehetős reménytelenül. Ezek a majmok a páviántól eltérően szinte sosem szállnak le a földre. A fákon születnek és ott is halnak meg.
Híres még Arusha a madarakról, melyek leglátványosabbjai a flamingók. Hatalmas tömegek úsznak rózsaszín szigetekként a Momella tavak valamelyikén.
Láttunk még rengeteg zsiráfot, zebrát, sok különféle antilopot, még a törpeméretű dik-dik-et is, ami a legkisebb antilopfajta. Nem nagyobb egy kutyánál és jellemzően - no és meglehetős érthetően - nagyon félénk. Ragadozók apró prédájaként, nem hiszem, hogy sokan kötnének rá utasbiztosítást. Arusha viszont a nyugalom és béke szigete ezeknek a növényevőknek, mert nem nagyon él itt ellenségük. Nem véletlen hát, hogy nem láttunk oroszlánt, vagy leopárdot. Így lehet, hogy a dik-dik is bátrabb mint máshol. Arusha más mint a többi park. Egyáltalában, azt lehet mondani, hogy legkisebbek közé tartozik, mégis egy kis önálló világ, aminek változatos tájai hegyi esőerdőtől kezdve, szavannán át, magasan fekvő mocsárvilágig sok mindent magukba foglalnak. A kilátás pedig egészen páratlan a két óriás hegy között állva.
A Kilimanjaroig futó tekintet különböző ásványokkal festett vizű tavakat lát és végtelen erdőket, a Meru beomlott krátere pedig a másik oldalról zárja le a látóhatárt.
A park másik nevezetessége egy Ngorongorohoz hasonló caldera, a Ngurdoto kráter, ami száraz időben telik meg igazán állatokkal, biztosítva ilyenkor is vizet és füvet a kafferbivalyoknak és a többi négylábúnak.
Nem nagy park Arusha és kevesen is látogatják. Mégis sikerült érdekes kétlábúakkal is összefutnunk. Legalább öt-autónyi gyereket láttunk, akik egytől-egyig mobiltelefonjaikra koncentrálva „látogatták” a parkot. Valószínűleg legalább azt a pénzt fizették az útért, mint mi és ilyenkor jó arra gondolni, hogy legalább ezzel hozzájárultak ők, vagy a szüleik ahhoz, hogy a tanzániai parkok még sokáig nagyok és gazdagok maradjanak. Hátha az ő gyerekeik, vagy ők majd ha kicsit okosodnak, jobban fognak érdeklődni a természet szépségei iránt, mert valaminek a megóvása ott kezdődik, hogy megtanuljuk értékelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése