Por és Iskola - poros iskola

Március közepével beköszöntött a hosszú esők időszaka, legalábbis a naptár szerint. Egyelőre azonban minden eddiginél szárazabb idő járja Arushában, tehát minden eddiginél nagyobb por borítja a várost és a környékbeli falvakat.

Esténként megérkezik a szélvihar, ami tépi a fákat és az ember minden percben várná az esőt, de az nem esik le és míg a por csak nő, a szél beterít vele mindent.
Ebben az időszakban indultunk el nagyüzemben végiglátogatni az összes még hátralévő partnerünket, hogy megbeszéljük mit szeretnénk együtt elérni a jövőben, illetve hogy megszervezzük a nyáron érkező három építkező önkéntescsapat munkáját. Ezeknek a szervezeteknek a nagy része iskola, így ez a poszt elsősorban a tanzániai iskolákról tanárokról és a gyerekekről szól.

Rögtön előre kell bocsátanom, hogy Tanzániában nem könnyű iskolai önkéntesprogramot szervezni, amennyiben az legalábbis részben tanítást jelent. Ennek számos oka van. Rögtön ha a szűkebb értelemben vett Arusháról beszélünk, akkor állami iskolába csakis szakképzett tanárokat lehet szervezni, a tanzán oktatási minisztérium előzetes engedélyével, ami az afrikai bürokrácia malmait ismerve több hónapos előkészületet feltételez. Az önkéntes oktatási programok gerince pedig nem szakképzett tanárokra épül, hanem olyan anyanyelvűekre, akik bizonyos tekintetben túltesznek bármilyen nem anyanyelvű tanáron, más tekintetben pedig gyengébbek, ezért inkább a helyi tanárokkal együttműködve dolgoznak...dolgoznának.

Így történt, hogy azok, akikkel partnerkedünk, legalábbis Arusha valamelyik külvárosában fekszenek, de van maszáj faluban lévő iskola, vagy olyan, amelyik a kenyai határon áll. Így az elmúlt napok többnyire hosszabb rövidebb sétákkal teltek a porban és amint megérkezés után eloszlott a lábaink által felvert porfelhő, nagyon jópofa helyeket láttam.

A kenyai határon lévő „Zöld Éden” kétségtelenül az egyik legszegényebb ismerős szervezet. Namangában van, ami egy kisváros, tökéletesen ráépülve a határra. A házak között egyszer csak előbukkan a sorompó és a fehérbetűs fekete tábla: „Most lép át Kenyába”. Namanga nem az a „zöld éden” amit az iskola neve idézne. Itt egyszer esik az eső évente. Még a hegy aljában fakadó források is, elég szerencsétlen módon a kenyai oldalon vannak, a kenyaiak döntenek az átadott víz mennyiségéről. Ehhez szoktak hozzá az itteniek, ezzel élnek együtt. Ezen a vidéken még ma is találkozik az ember parkon kívül élő vadállatokkal. Struccot, antilopot még az útról is lehet látni. 

Az iskolának gyakorlatilag semmije sincs. Egy templomot használnak napközben iskolaépületként, de már elég régóta ki akarják lakoltatni onnan a gyerekeket, igazából beláthatatlan indokból, hiszen napközben úgysem fogják másra használni a termet. Mégis hihetetlenül megérinti az embert az afrikai optimizmus. Se pénz, se víz, se remény, mégis összehoztak valahogy egy földterületet a városka határában, ahová építkezni akarnak és mosolyogva, a jövőbe vetett töretlen hittel biztosak benne, hogy rövidesen ez a városszéle igazi központ lesz és nem az számít, hogy az egész elképzelés egy „földhözragadt” nyugati közgazdász számára tökéletes fenntarthatósági vákuumban születettnek tűnik, hanem „majdcsak lesz valahogy, csak el kell kezdeni”.

 

Ez óriási ereje és gyengéje is Afrikának. Sokszor megszületik valami csodálatos, ami sosem születne meg a mi „nyugati” országainkban, ugyanakkor se szeri se száma a külső adományokra szoruló, vagy éppen félbehagyott, elhalt vállalkozásoknak, álmoknak.

Ezért talál olyan könnyen egymásra a csak pénzt ömlesztő, ostoba nyugati jótékonykodó és a gyermeki gondolkodású afrikai szervezet. Az egyik pénzt ad, a másik pedig épít belőle valamit, anélkül, hogy biztosítaná annak a hosszú távú fennmaradását. Ha azonban elapad a nyugati forrás, akkor elhal maga a projekt is. Ez pedig még mindig a jobbik eset. Nagyon szomorú példa az egyik partnerünk, a Cheka iskola, ami egy Tanzániában szafarizó holland házaspár adományából született. Ők első afrikai látogatásuk alkalmával találkoztak egy aranyos fekete kisfiúval, akit pártfogásukba vettek és kitanítottak, majd létrehoztak egy iskolát és a felcseperedett ifjút tették meg igazgatónak.

Ha pénz nem is, de más biztosan hiányzott a gyermek neveléséből, mert a rózsaszínűnek tűnő történet, csúnya, fekete véget ért. Önkéntesek dolgoztak hónapokat azon, hogy körbekerítsék az alapítók feltétlen bizalmát élvező fiatal igazgatót és rábizonyítsák, amit a környéken mindenki tudott, hogy a holland adományok dézsmálásán kívül az iskola diákjainak a szüleit is zsarolta és pumpolta. Amikor végképp nem volt visszaút és leváltották az igazgatót, az iskolának el kellett hagynia az adományokból, az ifjú menedzser egyik rokonának földjén épült iskolát. A Cheka mégis újraindult és két osztályában, a Tembo (elefánt) és a Simba (oroszlán) osztályban minőségi képzést kapnak a srácok, délután pedig szüleik tanulnak írni-olvasni, illetve angolul.

 

A sokszor zűrös szervezeti és anyagi háttér ellenére mégis ezek a magán iskolák adják a minőségi oktatást. Az állami iskolák osztályaiba sokszor 70-80 gyerek jár. Azon túl, hogy az oktatás színvonala megragadt a gyarmati Anglia szokásainál, ennyi gyereket nem is igen lehet hatékonyan tanítani. A tanzán oktatási módszerek egyszerűek és kevéssé hatékonyak. A tanár a táblára ír, amit a gyerekek lemásolnak a füzetbe. Semmilyen összefüggést nem vesznek tudomásul, nem értenek és nem is kíváncsiak rá. Az egyik önkéntesünk járt iskolában, ahol az angoltanár hiányozhatott a 17-es szám tanulásánál, mert ez nem szerepelt a silabuszában. Így ő sem tanította meg a gyerekeknek. A gyerekek fennhangon számolnak tehát angolul, azonban a 16 után a 18 következik, és valahogy senkinek sem tűnik fel, hogy egy szám kimaradt. 

Én is látogattam helyeken, ahol első és második osztályban is az angol ABC-t tanulták a gyerekek. A tanár pálcájával (mert a pálca itt ma is a legfontosabb nevelési eszköz) mutatja a táblán lévő A betűt, és fennhangon mondja: „Ééééj”, amit a gyerekek sivítva ismételnek: „ééééééééJ”. Tanár: „Epl”, gyerekek: „EEEpl”. Tanár: „Biiii”, gyerekek ismétlik. Tanár: „Bánáná”, a gyerekek úgyszintén. És innen alig van előrelépés a következő években. A gyerekek folytatólagosan el tudják mondani a leckét, azonban teljesen talajt vesztenek, ha az ember nem sorrendben kérdez.

Kevés kivétel van ezek közül és nagyon meg kell becsülni őket, ahogy Annát, aki a Matolo iskolájában szeretettel, okosan és pálca nélkül tanítja/taníttatja a gyerekeket. Gondolkodni...

A legtöbb iskolában - ahogy az egyik parnerünknél az Olbakban is – nem nagyon lehet megmondani, hogy szünet van-e vagy iskola. Ugyanis a tanárok relatíve ritkán tartanak órát. A gyerekek inkább csak az iskolában tartózkodnak, semmint, hogy valóban tanulnának. Ezzel számot vetve nem is annyira kétségbeejtő, hogy az iskola részére szükséges vizet a gyerekek (valójában a lányok) hordják a 2 kilométerre lévő folyóból. Így még mindig hasznosabban töltik az idejüket, mintha csak a kertben lézengenének.

Pedig ezek a gyerekek képezik ennek a szegény országnak a legnagyobb erőforrását. Általuk emelkedhetne fel, mert sem az ipar, sem a természeti kincsek nem elegendők erre. Ugyanakkor viszont semelyik nyugati országnak nincs ilyen nagyszámú fiatal munkaereje. Ebből lehetne országot építeni, de az oktatás az egyik legfontosabb lépés volna.

És az afrikai gyerekek igazán akarnak tanulni. Nem láttam még soha ezt Európában. A kis fekete lurkók viszont lelkesen ülnek a padban és kifejezetten örülnek annak hogy tanítják őket, hogy foglalkoznak velük. Egyébkéntis nagyon jó természetűek itt a gyerekek. Alig-alig hall az ember sírást, problémát. Ugyanakkor viszont mindig mosolyognak, szívesen barátkoznak. Sarah azt mondja, hogy nem csak sírás és szomorúság nem lakik a lelkükben, hanem semmilyen igazi érzelem. Nem ismerem őket annyira, hogy ezt megerősítsem, vagy vitassam, de ha iskoláról és tanulásról van szó, akkor talán nem is ez a legfontosabb.

 

Sajnos azonban a tanzán iskolákban nem az oktatás a legfontosabb, hanem csakúgy mint az élet megannyi területén, inkább a hosszú-hosszú idő eltöltése. Meg kell adni a dolgok keretét. Az egyenruha például kifejezetten megviseli a legtöbb családi költségvetést, mégis elengedhetetlen része az iskoláskornak. Ugyanakkor viszont az élet Afrikában nem arról szól, hogy eljutunk A pontból B-be, elérünk valamit, hanem sokkal inkább arról, hogy eltöltjük az időnket valamivel, anélkül, hogy nagyon unatkoznánk.

Kétségtelenül érdekes tapasztalat volt nyakig porban elcaplatni ezekbe az intézményekbe és megnézni, hogy akarják magukat, diákjaikat kiemelni a szegénységből, de sajnos általában csak azt láttam, hogy a jó szándékú munka ellenére több és több réteg por rakódik az egyre mélyebbre süppedő reménytelenségre.