Tábor 2.1

Ahogy véget ért az egy hónap keresztúri táboroztatás, és elutaztak a szüleim, végre a tusnádfürdői táborra tudok összpontosítani. Kell is, mert félidőtől egy létszámban meggyengült csapatom maradt.

A gyerekek is változtak, míg Szentkirály leköltözött, sokukat visszavitték Gyergyóba és a Szentsimoni gyerekek is felköltöztek Imre bácsi büdösfürdői nyaralójába. Az önkénteseket pedig átköltöztettem Simonból Szentkirályra, ahol boldogan fedezték fel a gyerekek kiskutyáit. A figyelmeztetések ellenére a barátkozás innentől folyamatosan bolhával teli angol önkénteseket eredményezett.

A költözés bolháktól függetlenül is újabb probléma, mert amíg örülhetek annak, hogy a szentkirályiakkal tartó Kata, mostantól a táboroztató önkéntesek sorát gyarapítja, addig Craig egyértelmű letargiába esett a simoniak távoztával, majd kibökte, hogy ha egy mód van rá, inkább utánuk menne. Jól jönne egy fiú önkéntes a táboroztatók között és a létszám sem valami erős, az előző heti incidensek után, de beleegyezem és megszervezem Craignek a Büdösfördőt. A gyerekek után egy nappal már tengernyi holmijával egyetemben fuvarozom fel a létező legkatasztrofálisabb román földúton. Több helyen ki kell szállítanom a golfból hogy ne akadjunk fenn a buckákon és igazán nem vagyok neki hálás, amiért megkínoztatja velem a szegény autót. Sebaj. Meggyőződésem, hogy a Büdös nagy élmény lesz neki. Azért felkészítem, hogy ott áram még csak-csak lesz, de pálinkán, krumplin és görögdínnyén kívül másra ne nagyon számítson. A Büdös egy meglehetősen elszigetelt település fent a Hargita oldalában. Híres kéngázas mofettáiról és szintén kénes vizéről, amit Imre bácsi egyszerűen illatosnak nevez, de ez senkit ne tévesszen meg. Ilyen erővel a záptojás is egy illatköltemény.

A gyerekek nagyon örülnek Craignek és körbevezetnek, megmutatják a mofettákat, ahova ők nem mehetnek be, mert nem érnek a gáz-szint fölé és a kéngáz azonnal megfullasztaná őket, megmutatják a kilátást Csíkszeredára és azt, hogy mivel foglalkoznak: Bunkert építenek, segítenek a ház körül, de főleg és mindenek előtt reggeltől estig kokojszát (áfonya) és szamócát gyűjtenek. Még csak egy napja vannak fent, de már teljesen belakták a helyet. A kis büdösök...

Közben be kell látnom, hogy a tábor egyértelműen igényli a jelenlétemet. A maradék önkéntes csapat fantasztikus jó fejekből áll, de igazából nincs senkinek elképzelése arról, hogy mit lehetne csinálni. Sima időtöltés gyerekekkel sajnos nem megoldás. Egy tábor igényli a strukturált programot és a gyerekek sem mulasztják el közölni, hogy „unják az angolokat”. Innentől tehát minden eredeti elképzelésemet arról, hogy én majd támogatok és segítek, de az angolok csinálják a programot, kénytelen vagyok feladni. 

Vörösvízhez megyünk számháborúzni. István vezeti az egyik csapatot, én a másikat. Nem konfliktusmentes a csata, mert van aki kis számokat ír a homlokára, van aki befésüli a haját, vagy ráhúzza a kapucnit, de mégis jól sül el a program. Csinálunk hegyről lerohanó rángató vonatot és sok egyebet. A legszebb és legjobban sikerült program a csütörtöki tábortűz. Ez az utolsó napja minden aktuális önkéntesnek. Kata is elutazik 5 hét után, Claire és a lánya Jess, illetve Giorgia és Mellie is hazamennek szombaton. Csütörtökön tehát egy nagy búcsúestet csinálunk. Én is hozok a piacról mindenfélét, ami az önkéntesek és jómagam ajándéka az estéhez, Ildikó a tusnádi főnevelő is felajánlja, amit tud. Mindenki nagyon készül. Aztán az utolsó pillanatban majdnem kútbaesik minden. Ildikó fél kilenc felé ágyban akarja látni a gyerekeket. Már mielőtt leérek Tusnádra kapok sms-eket, hívásokat, hogy baj van. 

Megértem Ildikó szempontjait, de nem vagyok kész feladni az enyémeket. Végül aztán két órán át puhítom őt és miután mindenre sikerült megfelelő választ adni, zöld lámpát kap a program. Ezt is a Vörös vízhez szerveztük. A szokásos tüzelőgyűjtés, nyárskészítés, szalonna, kolbász-sütés mellett az erdő fenyőtűvel borított földjén nagyterületű rajzokat csinálunk. Ez elég jól sikerül. Virágok és népies formák mellett megszületik Angi néni a részlegvezető portréja. Aztán az este a tűz mellett csodálatos hangulat alakul ki. Árva gyerekek, nevelők, akik nap mint nap főleg csak a gondokkal küzdenek, angol önkéntesek, akik azért látogattak ide, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak és a nevelők munkáját könnyítsék. Közös éneklés, tánc, búcsúzkodás. A végén hazacuccoljuk a gyerekeket és én is hihetetlen tömeg önkéntest paszírozok bele megint a szegény autóba, hogy hazavigyem őket Szentkirályra. Ilyenkor már régesrég nincs vonat. 

Ez a búcsúest nagyon szépen sikerült. Kata még lejön másnap az otthonba, de a többieket megint én viszem fel a Büdösbe, hogy elbúcsúzzanak a simoni gyerekektől. Péntek este még városnapokon sörözünk és énekeljük az angolokkal a „Szállj fel szabad madár”-t az István a királyból, aztán másnap, sokadszorra ismét nekilendülök a Hargitának és viszem a régieket a reptérre, hogy aztán vasárnap megjöjjön a váltás. Elmegy Giorgia és Mellie, akikről senki nem mondta volna meg, hogy 16 évesek, olyan felnőttesen gondolkodnak és viselkednek. Elmegy Claire a lányával Jessel. Ő aztán mindig mindent viccesre vett és minden buliban benne, volt. Azt hiszem nem szeretem a kéthetes önkéntességet. Mire megszokom őket, mire a gyerekek megbarátkoznak velük, már mennek is.

 

Mivel az újakra még nem számítok vasárnapig, kissé váratlanul ér Angliából Prakriti telefonja, amiben kikérdez, hogy mit csinálok, majd amikor mondom, hogy útban vagyok a reptérre kérdezi, hogy késésben vagyok-e. Nem. Egyáltalában nem. Majd jelzi, hogy ketten az újonnan érkezettek közül már várnak ott rám. Ez azért vicces, mert Nekem senki se szólt és azért is, mert ilyen erővel lehetnék a Csíki medence végében is, nem pedig egy órára a reptértől Sófalván. Mindenesetre Vásárhelyen elbúcsúzom a régiektől és összeszedem a váratlanul korábban jött Pat-at és lányát Lauren-t, azaz Pat-éket, akik innentől kezdve peték név alatt futnak csak úgy magunk között. Akit még ezen a mozgalmas napon összeszedek a csíki pályaudvaron, az az új fordítónk Csíkban: Réka. 

Másnapra várjuk még Katie-t és Lillie-t, velük ötükkel futunk neki a negyedik hétnek és velük záródik a Tusnádfürdői tábor. Utóbbiakat Ernő hozza másnap, mert én a nagyobb srácoknak Szent Anna tavi túrát ígértem. Hogy mindenki elégedett legyen és megmutassam ki a magyar, aláírom a papírt, hogy kiket veszek ki a nevelők védőszárnyai alól arra a napra. Ez az első és utolsó alkalom, hogy bárki ilyet kért tőlem, de továbbra is azt mondom, hogy a felelősség nem a papírral jár. Nem kis túra a Szent Anna tó, magam is meglepődök, hogy milyen meredeken kanyarog felfelé az út. De ez kell a srácoknak. Esemény, akció, cél. Nagyon jól sikerül a nap: túrázunk, fürdünk, piknikezünk. A nap legizgalmasabb pontja, amikor visszafelé úton megállunk, hogy bevárjuk a lemaradtakat, de csak Bella érkezik, ő azonban futva, hogy elfúló hangon jelentse: István elájult. Visszafutok vele és összekanalazom barátomat, de közben bosszankodom azért, hogy nem véletlenül gondoltam rossz ötletnek, hogy eljöjjön erre a napos túrára.

A hazaúttal azért innentől kezdve még inkább lassítunk és mire visszaérünk már Ernő is meghozta a két új önkéntest.

Két napot töltök még Tusnádfürdőn és utána elmegyek Istvánnal Moldvába, mert meg akarom nézni a moldvai csángókat.

Az első nap crocqet-val telik. Délelőtt a kicsik és a lányok kapukat csinálnak pálcikából és színes papírból, a nagyobb fiúkkal pedig elmegyünk mogyorót vágni az erdőre aztán üdítősdobozból, kövekből, kötélből és mogyoróbotokból ütőket csinálunk. Délután aztán két párhuzamos pályán van verseny.

Kedden regattát is csinálunk. Igaz a székelyek nem valami nagy hajósok, de olyan feladatot találok ki, ami fog nekik menni. Olyan hajót kell készíteni, ami a tusnádfürdői tavat átszelve el tud fuvarozni 20 kis követ. Délelőtt hajókészítés. Minden technika megengedett. Van aki zsírkrétával teszi vízhatlanná az újságpapírhajót, van aki merevítőket tesz bele. 

Aztán délután kipróbáljuk kié tudja gyorsan, biztonságosan átvinni a legénységet a tavon. Mindenki a sajátját húzza olyan gyorsan, ahogy gondolja. Van egy két kiváló konstrukció, de a végén egykor-volt büszke hajók ázott újságpapír maradványai tarkítják a Csukás tavat. Ki is kapunk a ladikból takarítóktól, de hát ez a dolguk.

Összességében viszont a tábor második felére nem könnyű a gyerekekkel sem és főleg nem az önkéntesekkel, akik minimálisat adnak hozzá a dolgokhoz.

Craig már napok óta zaklat, hogy beteg fent a Büdösben és hogy állandóan pálinkás palackokkal üldözik. Miután nem válik be az általam melegen javasolt taktika, azaz, hogy fogadja el az invitálást és az kikúrálja őt a bajából is, muszáj vagyok megint fellátogatni a Büdösbe és komolyan haragszom érte, mert az autó igencsak megsínyli azt az utat. Craig csak pár napot akar Csíkszeredában maradni, amíg összeszedi magát. 

A betegségtől eltekintve nagyon jól érzi magát fent és a nevelőktől, gyerekektől is a legjobbakat hallom róla. Miután azonban Csíkszereda legjobb hoteljeiben nem kapunk olyan szobát, amiben gyapjúágynemű lenne, elszállásolom horror áron a Fenyő szállóban. Annyit kérnek egy éjszakáért, amit az önkéntesek két heti szállásáért fizetünk. Leszervezem Craig programját, csomagmegőrzéssel, visszaúttal, mindennel, aztán lezárom a keddi napot és megtérek a kollégium nyugalmába.

Ha azt mondom, hogy tele van a hócipőm önkéntesekkel,de még kicsit a gyerekekkel is, akkor nem túlzok, úgyhogy boldogan menekülök el három napra Moldvába, hogy aztán a tábor befejezésére megint visszaérjek Csíkba.