Dar ...ha van pénzed

A turistavízum kerek három hónapig azaz február 27-ig érvényes, ráadásul nem dolgozhatnék vele. Február 26-án igazán ideje tehát, hogy Dar es Salaamba utazzak rendezni a helyzetet. Az önkéntesek számára C típusú letelepedési engedély van előírva, ami valójában a misszionáriusok és kutatók, tudósok vízuma is.

 

A vízum az egyik nagy probléma manapság a tanzániai önkéntességben. Csak a C típusú letelepedés a törvényes választás, aminek elég magas az ára (3 hónapra vagy 2 évre ugyanannyi). Sok szervezet ezért kreatív megoldásokkal kísérletezik. Az ország három legkorruptabb szervezete a rendőrség, a bevándorlás és a bíróságok, fordított sorrendben. A bevándorlás tehát boldogan aszisztál az ilyen próbálkozásokhoz. Ilyenkor a korrupt állam helyett a korrupt hivatalnok teszi el a pénzt és csak egy pecsétet ad az útlevélbe. Az éppen aktuális pénzszűkétől függően azonban bármikor újra előkerülhet, hogy új összeget kérjen, vagy jöhet egy másik hivatalnok, mert hivatalosan nem került vízum kiadásra. Persze a hivatalnoknak járó „ajándék” a szabályos vízumügyintézésnek is része, csak lényegesen alacsonyabb az árfolyam.

Én is „ajándékkal” felszerelkezve vágtam tehát neki a tizenórás buszútnak Dar-ba, ahol a C típusú bevándorlás 2 éves változatát kizárólagosan intézik.

Az első arushai útból okulva mellőztem a kiváló Sai Baba Expresszt és némiképp még olcsóbban is a favorit Kilimanjaro expressz 6:30-as járatára fizettem be. Sok busztársaság fut egyébként, a legvidámabb színekben pompázó, többnyire Barack Obamát reklámozó roncsbuszoktól kezdve az egészen profikig, mint amilyen a Kilimanjaro is. Itt még üdítő, víz és savanyúcukor is jár egyszer az út során. A többiek közül kedvenceim az „Ebenezer Couch”, ami félreérthetetlenül utal a Dickens -féle Karácsonyi Ének főhősére és a „Pole Pole Classic Couch”, ami annyit tesz: hagyományos lassúcska busz. Utóbbit a Kilimanjaroról nem lehetne elmondani. Úgy rongyol végig a keskeny országúton ahogy nem szégyell. Biciklit, motort, gyereket, mozgót, vagy merevet mind ledudál az útról.

A tízórás utazás kritikus pontja az utitárs. Darba menet egy különlegeset fogtam ki. Az idősödő úr a Moshi torlódásra vonatkozóan próbálkozott velem szóba elegyedni, amire még csak csak megválaszoltam szuahéliül, de rögtön jeleztem, hogy ez nem az a nyelv, amin tartalmas társalgásra képes vagyok, hanem ha gondolja németül oké, mivel hallottam, hogy németül telefonál, ami itt ritkaság. Aztán megkérdezte honnan jöttem, aztán pedig, hogy akkor miért nem magyarul beszélgetünk? Ilyet hogy fog ki az ember egy tanzániai távolsági buszon? Az ember Magyarországon tanult a '70-es években, aztán ott dolgozott, később pedig 30 évig Ausztriában élt. Ő egyébként a második fekete, akivel összefutok itt és első kézből ismeri Magyarországot, ami nem kis dolog egy ilyen szegény, keveset utazó országban. Gyorsan barátságot kötöttünk és remélem hamar meglátogatom Arushában.

Darban az első éjszakai szállás Kariakooban van, ami egy viszonylag központi fekvésű negyed, de távolról sem a reprezentatív fajta. Nagyon pezsgő, muszlim kerület, nagy piaccal, forgataggal. Az Al Uruba szálló fent van egy helyi vendéglő felett az emeleten. Nagyon muszlim hely. Korán idézet a recepción, képek a Kába kőről. A végén még reggel imára szólítanak.

Nem hagyhatom ki, hogy még aznap megnézzem az Indiai óceánt. Igaz már késő este van, de lemegyek a kókuszstrandra és járok egyet a dagály hullámaiban. Itt a víz meleg és még így éjszaka is párás hőség van. Amikor a busz befutott ötkor, 41 fokot mutatott a hőmérő. Én nem bánom. Kicsit izzadok, de ez a legkevesebb. Utoljára a Fekete tengernél voltunk augusztusban. De most megint tengernél vagyok!

Másnap kiiratkozom a hotelből, szereztem couchsurfing alapú szállást. Legalábbis ekkor még azt gondoltam, aztán kiderült, hogy ugyanannyit elkérnek mint a szálloda. Nem mintha ez egy drága szálló lett volna. Ez az utolsó napja a vízumomnak. Kicsit ingerülten próbálok kapcsolatot találni Dan-hez, aki most sem kapcsolja be a „vészhelyzeti telefonját” 11 előtt. Aztán megtudom, hogy térerő problémája volt. Tényleg... 2 napja. Végül megkapom a bevándorlási kapcsolatunk elérhetőségét. 

 

A projekt annyiból bonyolult, hogy a saját vízumomat a régi kapcsolattal intézzük, mindeközben James vízumával egy új embert tesztelünk. Végül hozzá is sikerül elérhetőséget kapnom, így felfüggesztem a Dar-ral való ismerkedést és felpattanok egy daladalára, ami elvisz a külvárosba a bevándorláshoz. A dari dalák jóval nagyobbak mint Arushában és ha az ember elkapja a logikát, akkor a festés, elnevezés is logikusabb. Máshogy is hívják őket: ez itt a „costa” Az irányokat itt is színek jelölik, hanem az oda-vissza járatok egyszínűek, a körjáratban közlekedők viszont középen osztva vannak megfestve. Hamar gyarkorlott costázóvá válok itt is. Amekkora Dar itt is 300 tsh a viteldíj városon belül. Hihetetlen távolságokra lehet eljutni ennyi pénzért. Csak megyünk és megyünk és a végén 45 Ft-tal elintézi az ember. Nem is bliccel senki, igaz nem is tud. Az utasfogó pontosan emlékszik ki nem fizetett még. 

A bevándorlás majdnem két napomat elveszi. Sorbanülés, várakozás, de úgy érzem, hogy így is láttam mindent Darból, amit érdemes volt. Friss resident-vízumommal meglátogatom a Nemzeti Múzeumot. Hihetetlen, hogy még a múzeumban is alkuszik az ember a jegyárra. A rendes tanzánai árat nem adják meg, én viszont legális rezidensként nem vagyok hajlandó ötszörös turista belépőt fizetni, így kiegyezünk a külföldi diák kategóriában. A múzeum nem túl nagy és leginkább az emberréválás afrikai emlékeivel és a nagy tanítóval Julius Nyererével foglalkozik. A maga nemében mégis különlegesség, mert a múzeum intézménye mint olyan, ritkaság Tanzániában, csakúgy mint az arborétum, de szerencsére itt ez is van, meg is látogatom. Szokás szerint a város belső részei, a buszállomás fehér ember számára kicsit erőpróbálóak. Mindenki, akivel összefut az emberfia, pénzt akar. Minden taxis (és nincs kevés) felajánlkozik. Az ember hamar hozzászokik, hogy felváltva köszönget és utasítja el kedvesen a felkínált szolgáltatásokat, illetve barátkozik valakivel egy rövid szakaszon, meghallgatva élettörténetét és után határozottan jelzi, hogy nem áll módjában az illető iskolázását, bérleti díját, utazását fedezni.

Ezekben a történetekben általában kevés igazság van, nem is veszi zokon senki a nem-et, de nekünk sem szabad zokon venni a próbálkozást. Összességében sok érdekes nincs itt. Akadnak házak a gyarmati korból, izgalmas a közel-keletet idéző forgatag. A mozgó vizárus srácok Darban szájukat cuppogtatva ajánlják portékájukat. Gondolkodtam rajta, hogy vajon azt jelzik-e ezzel, hogy nem szomjasak és nincs kiszáradva a szájuk, de nem tudok a kérdésre biztos választ adni. A szokásos közlekedési eszközök sora pedig itt kibővül a bajaji-val, ami gyakorlatilag egy motoros riksa.

Könnyű ismeretségeket kötni. Mindig van valaki aki megosztja élete igaz történetét és aztán vagy csak pénzt kér, vagy eladna valamit. Én is találkozom megnemértett festővel, veszek „angolai féllábú tengerésztől” kagylókarkötőt, a tárcámban lévő utolsó ezresből. Neki is jól jött, nekem is megérte, több pénzem úgysincs. Még elkérné a puloveremet, mert neki csak az az egy inge van, de nem adom, mert nekem meg ez az egy pulloverem. Másnap friss ingben és polóban látom. Valaki biztosan mégiscsak megajándékozta. Valamikor...

Dar es Salaam neve is annyit tesz fordításban, hogy „a béke kikötője”. A védett öböl körül kiépült város azonban elsősorban nem kikötőként fontos. Ez Tanzánia fővárosa minden szempontból, kivéve hivatalos státusát. Az egyetlen igazi nagyváros. De a legjobb dolog Darban a tenger. 

Búcsúzóul is a tengerpartra battyogtam le. A messzeségben kikötésre váró hajók, láthatáron túlnyúló sora. Úgy hallom hónapokat horgonyoznak, mielőtt hozzáférnének a parthoz. Valahol ott vannak a nekünk küldött varrógépek is az egyik hajó fedélzetén. Erre várnak többen az adomány programban részt vett Mamák közül, és a varrókooperatívának is szüksége lenne rájuk. Afrikában azonban az idő és az ember nem forog magas árfolyamon.

Óriás hullámok mossák a partot, a hófehér homokban még-hófehérebb rákok járják a csárdást, oldalazva kiszaladnak a hullámok elé majd visszasprintelnek a homokba ásott diónyi lukakból álló lakásukhoz. Néha zsákmányolnak valami kincset, például cigarettacsikket, amit gyakorlott dohányosként tartanak a szájukhoz. 

A hullámoktól védett magasságban tépett pálmafák rázzák afrofrizurájukat. Nem sok ember jár az esteledő tengerparton. Két srác beszélget a magas part védelmében, néha el-elmegy valaki az út mellett. Elköszönök a tengertől, másnap hajnalban indul az arushai busz.

Az úton rendőrök állítanak meg. Van köztük angolul beszélő, így kiderül, hogy szörnyű hiba volt lefényképezni a kupolás-buzogányos épületet, mert ez bizony kormányépület (érdekes, nekem a Nemzeti Múzeumból úgy rémlik, hogy egy kórház) és most bevisznek az örsre, majd a sitten töltöm az éjszakát, másnap pedig tárgyalás után komoly büntetést kell fizetnem. Annyira nem rettenek meg, mondom is az embernek hogy semmi gond. Ha így, hát így. Igazából perc kétségem sincs felőle, hogy pénzt akarnak csak, de van annak hangulata, amikor öt rendőr körbeveszi az embert a néptelen parton. 

Nem igazán tudni, hogy mennyire van épp szükségük a pénzre és nem találják-e ki, hogy megtámadtam az egyiküket, amit négy rendőr ellenében nehezen tudok majd tagadni. Sebaj. Én aztán nem pénzelem le őket, arra más madarat kell keressenek. Elvisznek a főnökhöz, aki pár sikeres szuahéli mondatváltás után erősen mosolyogni kezdett. Még egy kicsit ijesztgettek, végül hogy én nem javasoltam nekik semmit, kibökték, hogy ők igazán segíteni szeretnének. Jelzem, hogy semmi ilyenre nem tartok igényt. Én nem szerettem volna törvényt szegni, meggyőződésem, hogy nem is tettem, de amennyiben igen, úgy viselem a következményeket.

Ilyenkor sajnálom, hogy nem forog elég gyorsan az agyam. Utólag jut eszembe, hogy hozzá kellett volna tenni: az ő feladatuk hogy betartsák és betartassák a törvényt, és ezért tisztelem őket.

Kikérdeztek részletesen mindenféléről. Merre lakom? (Most egész jól jön, hogy az első éjszaka után kiköltöztem a külvárosba.) Hogy jutok oda? Melyik costa visz? Lassan kiderül, hogy nem afféle taxizó, pénzes turista vagyok. Aztán miután megbeszélték mosolyogva, hogy úgy látszik nem sikerül a szüret elengednek. Az egyikük elkísér a kereszteződésig és még megjegyzi, hogy 20.000 igazán méltányos összeg volna azért, hogy ezt így megúsztam. Megvígasztalom, hogy ami pénzem van az sem az enyém hanem a szervezeté, akinek dolgozom és igazán nem fordíthatom ilyesmire, majd elbúcsúzunk. Biztos lesz hamar másik áldozat.

Ennyit adott Dar. Másnap korán kelek, a buszok hajnalban indulnak. Ki kell érni időre a buszállomásra. Csak costára maradt pénzem. Reggelit is kell venni, még buszjegyem sincs és ahhoz még pénzt is kell felvenni az automatából. A buszállomáson átvágni pedig maga egy túlélő mutatvány, mert mindenki el akar vinni a legtutibb busztársasághoz, tudni akarja hová utazom, megmutatni a jegyirodát, amit valóban nem tudok hol van, de biztos, hogy képes leszek megtalálni, vinni akarja a csomagomat és ha ezekre nem vagyok vevő, akkor megmagyarázni, hogy merre nem mehetek.

Viszlát Dar. Cuppogtató vízárusok, álhatatos taxisok, átutazó idegenek, éhes rendőrök és ismeretlen-ismerősök, ajándékból-élő bevándorlási tisztviselők, tengerparti rablóbandák, madárfogó jegyűzérek. Most visszamegyek a szép-megszokott arushai mindennapokba, de jövök még és hátha akkor már rátok is jobb szívvel tudok nézni.