Félidő

Hát nem rohan az idő? Még csak most érkeztem és már túl vagyok a tanzániai küldetés felén. A héten ennek örömére félidős partit rendeztem, azután két és fél hónap tervezés és pénzre-várakozás után végre visszajöttem Dar es Salaamba, hogy elintézzem az éppen lejáró vízumomat.

 

A félidős partira több okból is érdemes volt sort keríteni. Előszöris csupán egy héttel voltunk a névnapom után, amit itt sajnos senki nem ünnepel. Valentine az tutira van, de valahogy senki nem veti fel, hogy miért éppen február 14. Nem beszélve arról, amit összességében kevésbé bánok, hogy a Bálintot végképp nem jut eszébe senkinek összekapcsolni a romantikus Valentine-nal. Egyébként eme napon a szerelmesek hagyományosan a helyi viszonyok között legegzotikusabb gyümölcsöt, almát ajándékoznak egymásnak. Valahogy otthonról is elmaradtak a jókívánságok idén. Úgy látszik ha az ember nincs otthon, akkor hiába a kapcsolattartás, valahogy másképp gondolnak rá.

Másodszor az ittlét félideje sok olyan dolgot is felvet, amiért érdemes egy pillanatra megállni és körülnézni. 

Nem mondhatom hogy minden úgy sült el, ahogy terveztem. Egy elméletileg remekül működő hub-ba jöttem, amit csak egy kicsit meg kellett volna kapargatni hatékonyság szempontjából, ehhez képest pedig egy nagy összeomlás közepén találtam magamat, amiből csak az sülhet ki, hogy alapjaiban valami sokkal jobbat csinálunk. Az alap gondolatok megvannak, az üzleti terv készül, a megvalósítás oroszlánrésze az ittlét második felére csúszik.

Mostanra elég egyértelműnek tűnik, hogy nem leszek hat hónap alatt szuahéli professzor. Így is elképesztő sikereim vannak, amikor a piacon teljesen indokoltan felkiáltok, hogy „Miért ilyen drága?!” vagy lefolytatok egy alapszintű, honnan jöttél-hogy hívnak-hogy vagy stb beszélgetést. Kényelmes hogy sokan beszélnek angolul, de nem ad nagy lökést a nyelvtanulásnak. Megértem az angolokat, hogy miért nem tanulnak nyelvet. Nehéz csak azért is erőt venni a természetes lustaságon, ha az egész világ tud veled beszélni.

Lassanként azt hiszem megszeretem a helyet. Nem tudom még megmondani, hogy a speciálisan afrikai, vagy tanzániai jellegzetességek mennyit nyomnak a latban, illetve mennyit számítanak azok a dolgok, amiket a fejlődő világban mindenhol megtalálnék. Az biztos, hogy utóbbi nagyon fontos. Az agyonszabályozott és kamerázott Európát elhagyva hihetetlenül üdítő dolog egy dinamikus világot látni, ahol ha el akarok fuvarozni 10 embert, akkor addig gyömöszölöm őket az autóba, amíg nyögni tudnak és nem igazán vállalok kockázatot azzal, hogy a rendőr megbüntet (legalábbis nem ezen múlik). Ha üzletet akarok indítani, kiállok a sarokra...mogyorót árulni, anélkül, hogy bárki területhasználati díjat kérne, vagy mogyoró-részvénytársaságot kellene alakítanom könyvelővel, székhellyel, bankszámlával, nyomtatványokkal és bejelentkezéssel.

Persze itt vannak a speciálisan Afrikai tényezők is. Én jól érzem magam ezen a helyen. Talán Kittenberger Kálmán írta, hogy Afrika egy igazi férfias kontinens. Ha az ember nem retteg állatoktól, emberektől, betegségtől, melegtől és felhőszakadástól, fáradtságtól, egy kis fájdalomtól, ha elfogadja, hogy az élet nem nyugati kényelemből áll, akkor igazán élhető hely és nagyon szép és kellemes dolgokat tartogat. Erre biztos részletesebb választ tudok majd adni még egyszer ugyanennyi idő után, az út végén.

Ismerősöket, barátokat is szereztem és még remélem fogok is.

Így útjára indítottam a félidős-party projektet. Az irodát nemrég rendeztük át, leköltöztetve a kanapét az íróasztalos-számítógépes részről a földszintre, jelezve ezzel a néha teljesen váratlanul felbukkanó majd órákon keresztül nálunk ücsörgő partnereknek, hogy itt munka van ám és világos funkciók. Az emeleten tehát létrehoztunk egy „aktív operációs központot”, persze csak amúgy afrikaiasan. Van a szervezetnek ugyanis egy rozzant laptopja, amit azóta használunk, hogy a desktop képernyője végképp kidőlt és egy tizenéves tintasugaras nyomtatója. Ezenkívül egy dupla íróasztalon és egy nagyasztalon osztoznak az önkéntesek és az itt dolgozók.

A földszint pedig igazán multifunkciós, mert itt működik a kis boltunk, ahol a különböző kézműves projektek holmijait áruljuk, a tréning terem és az információs központ. E három funkció egy szobában kevesebb mint 20 négyzetméteren van elhelyezve és ide szerveztem a partit is. 

 

Napok óta probléma volt az árammal. Többnyire reggel 8 és este 8 között maradt ki, de volt hogy csak délután 4-kor ment el, akkor viszont másnap reggelig. Lesz ami lesz alapon azért belefogtam a gulyáslevesfőzésbe. Ez úgyis annyira afrikai, itt minden így megy. Mami küldött receptet és még a paprikáscsirke vacsora nehézségeiből okulva 30 gr magyar paprikát. A szomszédoktól informálódtam a húsárakról és utána mindent beszereztem a piacon. Errefelé disznó elméletileg van, gyakorlatilag én még csak marhát, csirkét és kecskét láttam. A gulyáshoz egyértelműen marhát vettem. Ez életem első gulyása és kizárólag ebben az értelemben az első marhája is, így kicsit szorongva áltam a dologhoz, de végül minden összeállt. Kivéve persze az áramot. Végül a szomszéd, Nora kis faszenes sütögetőjén főtt a leves. A csipetke majdnem kudarcot hozott, mert egyszerűen nem akart elkészülni. A fél kiló lisztből legalább másfél órán át hengergettem a kis kukacokat, amik ráadásul kevéssel meghaladták a csipetke-méretet. Barbara később egyszerűen gombócként utalt rájuk, de amellett, hogy elismerem, a kelleténél kicsit nagyobbak lettek, ezt az elnevezést visszautasítom. A gulyás végül jó lett, beletettem az összes pirospaprikát, amit kaptam. Az egyéb kiegészítők közül a desszertnek beszerzett finesi, vagyis jáka gyümölcs érdemel még említést. Mindig is venni akartam egy ilyet, de 5-6 kg-val indulnak, így ha az ember nem tömegkonyhát üzemeltet, nem nagyon van rá alkalom. A banánchipsről Fakhra lebeszélt pedig szerintem igazán remek. De volt ebony & ivory földimogyoró. Egy csomag teljesen hámozottat vettünk és egy csomaggal olyat, amin még a sötétbarna hártya rajta van. Elég határozottan kiálltam amellett, hogy a leginkább PC megoldás, ha nem külön-külön rakjuk ki, hanem összekeverve a kettőt.

A parti jól sikerült. Voltak régi önkéntesek, akik időközben már ideköltöztek Tanzániába, természetesen Sarah, ott voltak a mostaniak és más barátaim is jöttek. Rupert, aki safari céget vezet és már sokszor meg akartam kérdezni, hogy milyen rokonságban áll a „Távol Afrikától” főhősével, lévén ugyanaz a vezetéknevük. Amos, aki kenyai és csak 1-1 hétre jön Arushába. Az esti Via-via parti pedig egy csütörtök elmaradhatatlan lezárása.

A félidő persze nem csak partit hozott, hanem közel hozta a vízumom lejártát is. Nem gondoltam volna, amikor jöttem, hogy illeglisan, turistavízummal csinálok meg három hónapot, de csak nem jött meg a vízumpénz, hogy kiváltsam a szabályosat. Szerencsés voltam mert ugyan rendszeresen jönnek látogatóba a bevándorlásiaktól, mégis, amióta én itt vagyok, nem voltak az irodában. Egyszer találkoztam velük, amikor a kenyai határon, Namangában jártam, akkor elvették az irataimat, amiért másnap különböző történetekkel felkészülve mehettem raportra a bevándorlási hivatalba, de végül nem volt komoly gond. Ugyanakkor nehéz lett volna bármit mondani arról, mit is keresek egy önkéntes-szervezet irodájában, ha ott jellennek meg, amikor egyedül vagyok bent. Mostanra viszont még a turistavízum 3 hónapja is kitelt, így került sor rá végül, hogy két és fél hónap tervezés után csak felkerekedtem, hogy megnézzem az Indiai óceánt és mellékesen vízumot is intézzek magamnak. Ez azonban már a következő bejegyzés.

Sokminden történt még. Emlékszem amikor három hét után azt hittem, hogy már nagyon rutinos vagyok itt és egyszer csak amint leszállok a daláról a zsebellenőrzés negatív eredménnyel jár. Oda a telefon. Nem figyeltem eléggé és leszálláskor kiszedte a nő a zsebemből. Sebaj, ha menni akart had menjen. Egyébként kivétel nélkül egyetlen önkéntessel sem találkoztam, akinek ne lopták volna el legalább egy telefonját és a helyiek is így járnak. A telefon státusszimbólum itt. Többnyire az egyetlen, amiről be tudják lőni Magyarországot. „Aaaa! Ott gyártják a minőségi Nokia-kat!” „Igenigen, ott...még...”

A telefon aztán kisebb áldozatok árán visszakerült hozzám. Volt ebben rendőr, ismerős, meg fenyegetés, el is adták már egyszer és kódoltathattam újra, de mégis megkerült.

Aztán újabb három hét után, amikor ismét az élet császárának képzeltem magam a pénztárcámért rohanhattam végig 3 kilométert töksötétben, hátha megtalálom hol esett ki a táskámból.

Majd jött a gyomorfertőzés, aztán a bevándorlásiak.

Ha belegondolok ebbe a három hónapba, rengeteg élményem van már és sokat tanultam, láttam. És Afrika mindig tanít valamire. Ha az ember kicsit elbízza magát, kicsit többnek gondolja saját erejét, szerencséjét, tudását, mint indokolt lenne, ez a világ mindig új leckét ad alázatból. Nem hiszem, hogy véletlen az emberek összetartása. Időről időre mindenki rá van utalva a közösségre, akármilyen erős, okos, vagy kemény. A közösség tesz alkalmakodóvá, a túlélés kulcsa pedig az, hogy ki bírja állni az ütéseket, amit ez a fekete világ rámér.

Kíváncsi vagyok a telefon kibírja-e a második félidőt és hazajön-e majd velem. Erre lehet fogadni. Dar es Salaam egy következő nagy próba erre is és az új kihívásokhoz való alkalmazkodásra.