Önkéntes (üzleti) Terv

Ha valakiben felmerül a gondolat, hogy önkéntes legyen, erre számos lehetősége adódik otthon, saját közössége javára. Hanem a tengerentúli önkéntesség ettől sokban különbözik és nem szükségszerűen táplálkozik azonos motivációból mint a normális életvitel keretében, szűkebb pátriánkban kifejtett közösségi munka. A miénknél komolyabb szociális érzékkel, némi gyarmatosítói lelkiismeretfurdalással és nem utolsósorban relatív magas diszkrecionális jövedelemmel rendelkező országok polgárai számára egy önkéntesküldő szervezet választása könnyű és anyagilag sem megterhelő út az „etikus utazáshoz”.

Mert tengerentúlon önkénteskedni igenis azt jelenti, hogy utazni (is) akarunk. Más kulturákat akarunk megismerni, ki akarunk lépni a mindennapos mókuskerékből és kalandokat akarunk átélni.  Az én történetem is erről szól. Habár voltam önkéntes otthon, elnökségi tag az evezős klubomban és számítástechnikát is tanítottam hajléktalan családoknak, nem mondhatom, hogy szerves fejlődés következtében kerekedtem fel a déli féltekére. Amikor azonban a fejembe vettem Afrikát, nem egykönnyen találtam olyan megoldást, ami az én büdzsémhez lett volna szabva, azaz olyat, ami ha nem is fizet, de legalább nekem se kerül külön pénzbe. Hacsak nem rendelkezünk kivételes szakképzettséggel és nem kötelezzük el magunkat több évre, akkor a tengerentúlon még dolgozni is sok pénzbe kerül. Azóta sokszor, sokféleképpen foglalkoztam ezzel a kérdéssel és azt gondolom, hogy minden álláspontot szívből meg tudok védeni és cáfolni egyaránt. Mindez végső közelítésben azt jelenti, hogy erre a kérdésre nincsen jó vagy rossz általános válasz, hanem csak sokféle megoldás, és ami életképes, azt tekinthetjük jónak. Ha erkölcsi értelemben akarunk választ adni, akkor nem erről az oldalról kell közelítsünk, hanem onnan, hogy mire és hogyan használjuk fel az ilyen vagy olyan feltételekkel érkező önkénteseket.

Itt kell megjegyeznem, hogy én is egy ilyen félig-meddig üzleti alapon működő szervezetnek dolgozom itt önkéntesként. A mi önkénteseink - a többi önkéntes - bizony komoly összegeket fizetnek azért, hogy egy működő programban vegyenek részt, hogy ne a semmi partján álljanak, amikor kilépve egy harmadik világbeli ország repülőterének ajtaján vérbenforgó-szemű taxisofőrök rohamozzák meg őket és legyen valaki, aki helyismerettel, partnerhálózattal lehetővé teszi nekik, hogy értelmes, hasznos munkát végezzenek, többé-kevésbé biztonságos körülmények között. Itt azonban megmutatkozik az, hogy a mi feladatunk (a szervezet tengerentúli csapatának a feladata) komolyan különbözik a küldő országokban működő központokétól. A mi munkánk része, hogy törődünk az önkéntessel, mint „ügyféllel”, viszont ennél sokkal fontosabb része az, hogy olyan programot fejlesztünk, ami valóban hasznára van a helyi közösségnek, nem pedig egy tessék-lássék mondvacsinált feladat.

Engem a központ azért küldött Afrikába, hogy lenyessem azokat a költségeket, amelyek nem szükségszerűek és fenntartható pályára állítsam a programot, számolva azzal, hogy a horribilis küldő-országbeli költségek miatt itt helyben csak az önkéntesek befizetésének töredéke költhető el. Ezzel szemben, amikor az ember megérkezik egy ilyen szegény országba, mint Tanzánia, természetes módon ébred fel benne az igény, hogy minden erőforrást amit meg tud mozdítani a lehető leghatékonyabban bocsássa a közösség hasznára. Aki ellentmondást lát a kettő között, téved. Egy jól szervezett, hatékony program mindkettőre megoldás. Sarahtól a közösség-fejlesztésről nagyon sokat tanultam. Ő a brittekben lévő legjobb tulajdonságokat hozta magával és próbálja megmozdítani az önkénteseinkben is.

Ha én neki segítek, akkor azt nem a közösség-fejlesztés területén teszem. Ott nincs szüksége rá. Mindenesetre eddigi munkám eredményeként megszületett egy részletes elemzés a tanzániai programról, vázoltam egy víziót, hogy milyennek látom én a jövőt, készítettem egy komplett üzleti tervet és azon túl, hogy végiglátogattuk az összes partnert, csináltunk egy javaslatot is arra, hogy kikkel működnénk együtt a jövőben.
A tanzániai programnak a legnagyobb problémája, hogy túl sok partner-szervezetünk van. A legtöbbjükhöz évszámra nem tudunk önkéntest küldeni, de akikhez olykor tudunk, sem kapnak eleget. Ha egy hatékony programot szeretnék, akkor ennél az önkéntesszámnál nincs szükségem többre mint egy állandó partner, aki viszont a legkülönfélébb szerepekben igényli a segítséget. A mi kiszemeltünk a Matolo szervezet. Az Arusha felett emelkedő Meru lejtőin maszáj falvak állnak. Ez nagyon szegény vidékek, ha nem is annyira reménytelen a helyzet itt, mint Arusha déli részén. Itt legalább poron, vagy épp sáron kívül van valami vegetáció is, több a víz, nem csak szemét kerül az ember szeme elé, hanem látni, hogy a legnincstelenebb is tud valamit termelni, amivel legalább valamennyi ennivalóhoz jut. Itt indította be Anna Molel a szervezetét, azzal az alap gondolattal, hogy a sérült gyerekek esélyeit növelje a minőségi életre.

 

Két tantermes iskolát épített a saját földjén, ahova mozgássérült, HIV fertőzött gyerekek mellett egészségesek is járnak, mert minőségi oktatást nyújt. Nem az egyenruhára fekteti a hangsúlyt és a gyarmati korból maradt angol oktatási módszerekre, hanem arra, hogy mivel teszi ezeket a hátrányos helyzetű gyerekeket sikeressé, a többiekkel szemben. Részben hogy fenn tudja tartani az iskolát, részben, hogy munkát adjon a megélhetés nélküli Mamáknak, fiataloknak, több projektet indított és mindig nyitott valami újra. Kecskéket tart, kukoricát termel és önkéntesek segítségével két halastavat is létrehozott. Ezen kívül az egyik fiával közösen épített egy szövőszéket és ezen kézi gyapjúszöveteket készíttet a munkanélküli fiatalokkal, részben megrendelésre, részben más módon történő eladásra. Működik a Matolo-nál egy olyan műhely is, ahol nyakláncokat, szandálokat készít William és pár másik fiatal. William egyébként egy kis törpe, akinek komoly mozgásproblémái vannak. Valószínűleg a szülei fluorid túladagolása miatt született így, ami itt nagyon általános, mert magas a víz fluor tartalma. Ő egyébként egy raszta, ami itt szintén elég gyakori "ártalom". Williammel múltkor úgy jártunk, hogy látogatóba érkezett az irodába és amikor „Hodi”-t (bejöhetek?) kiáltott lentről, Sarah-val csak szokásos szerint „Karibu”-t (Isten hozott) kiáltottunk vissza kórusban, csakúgy mint a második „Hodi”-ra. Az ajtó kilincse azonban szemmagasságban van, amit két egymás feje tetején álló William sem igen érne el. Úgyhogy nem győztem mentegetőzni, amikor kicsit türelmetlenül leszaladtam, hogy megnézzem ki bénázik az ajtóban.

Kiszemelt partnerünk, Anna szervezete mindazt kínálja, amire a mi szervezetünknek szüksége volna és mi is sokat tudnánk neki segíteni. A földjén építő csapatok (akikből csak idén három érkezik) ki tudnák bővíteni az iskolát, ahova küldhetnénk tanárokat és tanár-segítőket. Az óvoda részbe (ami itt ugyanúgy működik mint egy iskola) küldhetnénk gyerekekkel foglalkozó önkénteseket. Délután szervezhetnének sport és kreatív foglalkozásokat, azonkívül tarthatnának tréningeket gyermekjog, női emancipáció (ami kritikus téma), egészségmegőrzés és üzleti témákban. Anna szervezetébe tudnánk költöztetni a varró kooperatívánkat és a szövő projekttel, közösen tudnánk piacot keresni a termékeknek és megoldani a szállítást. A szervezet fejlesztésénél tudnánk alkalmazni üzleti önkénteseket. Ezen kívül a közösségnek létrehozhatnánk egy könyvtárat, ami szintén érdekes önkéntes szerepköröket kínál és akár egy közösségi egészségprogramot is lehetne indítani. A Matolo-val közösen tudnánk folytatni az adományprogramot, ami a legjobb az összes itt futó projekt közül és a „Segítség!”-ben már írtam róla. Környezetvédelmi/tájalakítási programot is indíthatnánk. A föld megfelelő hely lenne egy önkéntes-ház számára, ahova az irodát is el tudnánk költöztetni. Mindez kifejezetten álomszerűen hangzik, de azért szemeltük ki ezt a szervezetet, mert közösen rendelkezünk a szükséges erőforrásokkal hozzá, hogy megcsináljuk.

Anna pedig egy rendkívüli személyiség. Ő az, aki nem esik hanyatt abban a pillanatban, ahogy megjelenik a nagy fehér önkéntes-koordinátor az irodájából, hanem vár egy kicsit és megpróbál megismerni. Ha valamivel nem ért egyet nem ámít. Sajnos itt jellemzően senki nem mond neked olyat, amit nem akarsz hallani. Ugyanakkor viszont nem csinálja meg amit ő nem akar megcsinálni. Annával nincs ilyen gond. Ha az ember felvet egy ötletet, hogy mit kellene csinálni, ő hagyja a gondolatot érni és aztán megmondja, hogy mi a véleménye róla. Igaz, hogy hat gyermekes maszáj özvegy létére nem egy átlagos Mama. Korábban egy német non-profit szervezetnek dolgozott és az onnan kapott egyszeri nyugdíjából indította a Matolot, de már csak ezért is kénytelen a működést önfenntartóvá tenni. 2012 évben „a világ gyermeikeinek díjára” jelölték két másik rendkívüli asszony társaságában. (www.worldschildrensprize.com/annamollel)

 

Annával kicsit olyan központot képzelünk el, amihez hasonlót csak azután, hogy megálmodtuk, múlt hétvégén láttunk Arusha dél-nyugati bejáratánál. A shanga-shanga egy kizárólag újrahasznosított anyagokra épülő műhely-üzlet és étterem egy kávéültetvény közepén (www.shanga.org). Itt csak mozgássérülteket foglalkoztatnak és nagyon meggyőző, hogy mit érnek el az ő kreativitásuk és munkájuk által. A Shanga pusztán négy éve indult, de majdnem minden safari megáll náluk, hogy megnézze hogyan dolgoznak itt az emberek, vásároljon és sokan ebédelnek is az étteremben, vagy kávéznak a fák alatt kirakott gyarmati asztalok mellett. Amíg a Shanga a safarikra épül, addig nagyon hasonlót tudnánk csinálni mi is fent Kiogában a Matolo-val, azzal az eltéréssel, hogy ez nem egy safari-stopp lenne, hanem egy-két órás program az Arushában megszállóknak.

Ezeknek az „álmoknak” a megálmodásával és részletes terveinek kidolgozásával telt az elmúlt időszak nem kis része. Anna persze csak egy jelöltünk. Van még három olyan szervezet, akivel szívesen dolgoznánk együtt, de nem fér mindenki egy blogpostba, ahogy a végén állandó partnernek is csak egyikőjüket fogjuk kiválasztani. Komoly erőfeszítést igényel az is, hogy az angol központot meggyőzze az ember az elképzeléseiről. Más szempontok, más gondolatok. Ahogy pedig a „Boldog születésnapot!”-ban már írtam, sok fájdalmas döntés is jár ezzel. Néhány partnert megtartunk, mert olyan projektet kínálnak, amit más nem, vagy mert néhány önkéntest fogunk tudni küldeni hozzájuk annak ellenére is, hogy van egy kiemelt együttműködőnk, de a legnagyobb részüket felesleges áltatnunk azzal, hogy segíteni tudunk nekik és az az őszinte ha ezt meg is mondjuk, még ha nem is akarják hallani.