Menni és Enni

Izgalmas hétvége ígérkezett 14-15-i napokra. A program két jelentős projektből állt össze. Szombaton végre szerettem volna eljutni az arushai vízeséshez, ami egyszer már nem sikerült közvetlenül ideérkezésem után. Vasárnap pedig magyar konyhát ígértem Mama Aichinak, hogy az elköltözésem miatti keserű szájíz helyet inkább egy kis csípőset hagyjak hátra.

Első itteni hétvégémen, kvázi utolsó lehetőségként próbáltam csatlakozni a vízesés túrához. Az akkori önkéntesek szervezték Jordan-nel, aki az egyik közösségi koordinátorunk és úgy látszik ő a vízesésfelelős. Mint arushai újoncnak, nagy kihívást jelentett akkor eljutnom időre a találkozási pontra, a megszokott sárga helyett, kék dalát használva stb, de sikerült pontban odaérni. Aztán amikor Jordant felhívtam, hogy ők vajon miért nincsenek, úgy kezdte, hogy haragszom-e rá. A sztori többet nem ér, a lényeg, hogy törölték akkor az utat. Az akkor rutinos önkéntesek elutaztak haza és lassan kicserélődött a csapat. Mostanra már egy új, de közben viszonylag összeszokott társaság van. Eljött az idő új vízeséstúrát szerveznünk. A kilencórás irodai találkozóra minimális késéssel mindenki beérkezett, pedig Jordan és Manyama személyében helyiek, rajtuk kívül pedig hétvégi pihenésre vágyó önkéntesek is lévén a csapatban, erre nem vettem volna mérget. 

A feketékkel már csak azért is vigyázni kell időpontmegbeszélésnél, mert a szuahéli idő tökéletesen más mint az amit mi használunk. Itt nem csak arra gondolok, hogy a fél és egy órás késés több mint természetes, hanem arra, hogy mást jelent számukra a kilenc óra, mint Nekünk. A szuahéli idő szerint – aminek logikáját nehéz lenne megkérdőjelezni – a nap reggel hatkor kezdődik, amikor az ember felkel és elindítja azt és este hatkor végződik, a pihenési időszak kezdetével. A felfogás az egyenlítői természet körülbelül 12 órás napsütéses időszakával is harmóniában van. A reggel hat tehát 0 óra, így a mi kilenc óránk a szuahéli reggel három. Időpontmegállapodásnál tehát először is azt kell tisztázni, hogy a megbeszélt időpont európai vagy szuahéli idő szerint került meghatározásra majd azt, hogy a pontosság tekintetében nem tanzániai, hanem európai sztenderdeket tekintünk mérvadónak, mert a hiábavaló várakozástól falra mászunk és nem tudjuk mással tölteni, mint azzal, hogy az afrikaiak időponttartását schimpfoljuk.

Kávézás után tehát, a kötelező félórás késést mégis begyűjtve felkerekedtünk. Jön tehát Jordan, mint vezető, Manyama, a kiegészítés, Fakhra című britt önkéntes lány, aki egyébként pakisztáni származású. Eredetileg három hetes programra jött, mostanra az ötödik hetet tapossa, de még mindig nem szívesen gondol a hazamenetelre. Jön még James, aki szeptemberben kezd Cambridge-ben és előtte tankol fel egy kis afrikai élményanyagot. Ő a legfrissebb, csak két hete jött. Az egyik útbaeső piacon horrorba illő árak mellett útravaló gyümölcsöt szereztünk be. Banán darabja 20, Mangó 120 Ft. Ide sem jövünk többet.

Aztán nekivágtunk a hegynek. Fakhra lecseréli a flipflopját kiránduló bakancsra, de azzal sem halad gyorsabban. Lassan elmaradt az utcán heverő szemét, hiszen ahogy haladunk felfelé, a tarkabarka hordalékát a hegy aljában lepakoló alkalmi vízfolyással ellenkező irányban megyünk. Írtam már róla, hogy Arushában teljesen bevett dolog a szemetet az utcára hajítani. Itt olykor összekotorják, seprik és alágyújtanak, így adva vissza a természetnek, amit műanyag formájában korábban elvettek tőle. A gyorsan gyűlő, lassan égő halmoknak legnagyobb része „Konagi” tasak. Ezek a szellemes kis zacskók biztosítják a mindennapok kikapcsolódását, fogyasztásuk azonban sajnos nem csak a szuahéli idő szerinti pihenő szakaszban kezdődik.

Felfelé a táj lassanként átalakult. A szeméttel együtt ritkultak a házak és nemsokára már maszáj bomák között emelkedtünk és minden percben magasabbról láttunk rá a városra. Egyre inkább szemmel láthatóvá vált, amit az ember könyvből és alulról nézve úgyis tud. Arusha teljes méretéhez képest parányi városias központtal rendelkezik, de a ritkásan épült házak bádogteteje mindenhonnan, ameddig szem ellát, visszacsillog, mutatva, hogy milyen hatalmas is a város alapterülete.

Tüzelőt gyűjtő asszonyok, tehénnek takarmányt vágó gyerekek, hegyi patakban mosó családok szolgáltak különös élménnyel, hiszen közben folyamatosan a lábunk alatt volt Tanzánia egyik legnagyobb és legfejlettebb városa. Aztán felértünk a hegytetőre és egy kis fennsíkon fekvő maszáj faluba értünk. A falu és a hegy túloldalán meredek, szakadékszerű völgyön túl már a Meru hegy emelkedik. Mi csak a völgybe érkező vízesésig terveztük a túrát. Azon túl már Afrika negyedik legmagasabb hegyét körülvevő Arusha Nemzeti Park fekszik. A völgybe ereszkedve, a Materuniból ismert óriási fák emelkednek hihetetlen magasságba az egységes erdőből, mint egy-egy gigantikus brokkoli. Az ösvényt karvastagságú sávban hangyák keresztezik. Mint egy gátak közé szorított folyó, kétoldalt ujjnyi méretű harcos hangyák között parányi dolgozók áramlanak. A harcosok feje olyan mintha ijesztő bennszülött fejdíszt viselnének. Afrikában számunkra elképesztő méretek és méretkülönbségek vannak a természetben.

Muszáj vagyok eltenni a fényképezőt, mert a csúszós, agyagos ösvény a lefelé úton félméteres, méteres szintkülönbséggel ereszkedik két lépés között és a géppel a kezemben úgy mozgok mint egy nyomorék. Aztán csakhamar leérünk és lábat áztatunk a hideg folyóban. A sebes árban kerek kövek. Olyan mint a Kneipp medence. Fakhra ki tudja hanyadszor cserél lábbelit. James katasztrofálisan néz ki. A fehér britt bőr nem annyira Afrikába való. Hiába kente be magát naptejjel, az arca a kalap alatt rákszerű színben és csurom izzadtságban fürdik.

Már csak tíz perc a vízesés a folyón felfelé haladva. A fák egyikén Manyama mutat kék majmot. Az első emlős, amit afrikában látok és nem haszonállat, sőt inkább haszontalan, de végre.

A vízeséshez közelítve egyre több emberrel találkozunk. Fiatalok kiránduló csoportjai. Fehér ember szerencsére nincs rajtunk kívül. Ha belegondolok, én vagyok az egyetlen. Fakhra elég sötét-bőrű, James pedig rikító piros.

 

És ott a vízesés! Nem kőről kőre ugráló fajta. Nagy sebességgel elrugaszkodik a szikla tetejéről és utána szabadesésben zuhan hetven métert. Körben egész sokan üldögélnek a sziklákon, elemózsiáznak. A vízesés alatt srácok fürdenek, alsógatyában. Már tudom, hogy nem fogom tudni megállni és Nekem is be kell majd menni. Most azonban felmászunk előbb félútra a vízesés mögé. Manyama lent marad a csomagokkal, de a kamera jön Velem. Ez később kockázatos döntésnek bizonyul, mert befúj egy kis szél a szurdokba, ami a nyakunkba küldi a vizet. Nem a főáram jön, de ahhoz elég hogy csuromvizesre zuhanyoztasson. És nem akar másfelé menni. Én pedig nem tudok mozdulni, mert a gépet bevettem a két lábam közé, hogy ne ázzon. Ha lépek kiesik a fényképező, ha lenyúlok, hogy fogjam vagy kivegyem akkor elveszem a takarást fölüle és vizes lesz. Így csak állok a zuhogó vízben ruhástul és várom, hogy másfelé fújja a szél a függönyt. Végül ez is bekövetkezik, megszabadulok. Innen már igazán nem nagy ügy nekivetkőzni és bemenni fürdeni. A víz hetven méterről elég keményen üt. Jól esik. Olyan mintha egy teherató sódert borítanának a fejemre és a vállamat is pirosra csípi a millió tűszúrás. Tök jó!!!

Jönnek a többiek is. Jordan, Fakhra és James sem tudja megállni. A kövön uzsonnázó feketék csak nevetnek rajtunk, de sebaj. Aztán mi is megesszük az aranyárban vett gyümölcsöt és irány haza. Ebéd közben Jordan átküldi a telefonomra a Hakunaga c. kwaito számot. Csütörtökön erre nyomtuk a Viaviában, de ez egy másik történet. A visszaút igazából arról szól, hogy újra megcsodáljuk a tájat és aszisztálunk Fakhra cipőcseréihez. Végül 9-10 órás túra kerekedik a vízeséslátogatásból. Szuper nap volt.

A másnap új-típusú izgalmakat tartogat. Ismeretlen konyhában fogok főzni ismeretlen alapanyagokból ismerős ételt. Tartok tőle, hogy a két ismeretlen egy harmadikat fog eredményezni. Sebaj. Meghívtam a Mama családját és Sarah-t, úgyhogy a kocka el van vetve. A menü: paprikáscsirke nokedlivel.

Délelőtt bevásárlás. Elsősorban a piacon. A Kirombero-t részesítem előnyben a központi piaccal szemben, mert itt nem akarnak minden sarkon szafarit a nyakamba sózni és nem hiszik azt, hogy a fehér ember automatikusan hülye, ha vásárlásról, árakról és alkuról van szó. Csirkét viszont nem találok, még szaladgálót sem, ugyhogy a végén be kell ugorjak a Shoprite-ba. Paprikát már korábban szerveztem. Sarahnak van, úgyhogy kölcsönzök majd tőle. Igaz nem magyar, hanem spanyol, de ez legyen a legnagyobb baj. Jobban aggaszt, hogy tejföl nincs. Krémes joghurt... Nem az igazi, de ezzel kell együtt élni. Ez is hihetetlen áron. Egy joghurt árából kétszer kompletten megebédelek a szokásos helyen. A projekt délután hatkor indul. Szuahéli 0 óra. A pihenő időszak kezdete, de én csak most kezdek izzadni. Életemben nem csináltam nokedlit és ki tudja milyen lesz a joghurtos paprikáscsirke. Sarah korábban chefként is dolgozott, a Mama pedig először hall magyar konyháról, úgyhogy illene virítani valamit. 

A Mama konyhájában 6 elektromos főzőlap van, de ő már csak a kinti faszenes sütőt használja, vagy a „kempinggázt”. Úgyhogy bependerítjük a palackot a konyha közepére és hamarosan lobog a víz. Végül a nokedli igen jól sikerül, pedig nem volt szaggatóm, hanem késsel szaggattam bele a vízbe. Erre büszke vagyok. A csirke kevésbé lett tökéletes. Nem véletlenül csinálják tejföllel. Bors is hiányzott, és a többi számomra értelmezhető fűszer. Még délelőtt írtam Sarahnak, van-e majorannája, amire rövid sms érkezett, hogy a marihuana pont kifogyott. Vajon mit gondol, mit főznek a magyarok a paprikáscsirkébe? Azért sikert könyvelek el. Sarah is értékeli, jól esik. Beszélgetünk sokmindenről. Aztán a Mama összeveszik kint a szomszéddal. Ahogy hallgatjuk, mind arra gondolunk, isteni szerencse, hogy nem mi váltunk a Mama haragjának szerencsétlen tárgyaivá. Szemem az asztal fölötti táblára téved, mely művészi fordításban így szól:

„Jézus ennek a háznak a feje
minden étkezés

láthatatlan látogatója
minden beszélgetés

hallgatag hallgatója.”

Vajon mit szólna ha nem hallgatagon hallgatná a Mama eszmecseréjét a szomszéddal? Aztán ez a műsor is lefut. Az este kellemesen telik tovább. A jelek szerint a Mama egészen fura elképzeléseket alakított ki szűkebb pátriája veszélyeiről. Sarah is itt lakik közel és én is lehúztam ebben a házban hat hetet, mégis olyan dolgokat hallunk, amitől megijednénk, ha komolyan vennénk. Úgy kerekedünk fel, hogy a lelkünkre kötik, eszünkbe ne jusson másképp semmint pikipikivel hazamenni. Aztán Sarah rágyújt és hazasétálunk. Elbúcsúzok tőle a kapuban, aztán kilépek, hogy még aznap hazaérjek arushai otthonomba. Európai idő szerint...