Költöztem

Költöztem. De van amire Tanzániában mindenütt bizton lehet számítani. Ilyen az áramszünet. Úgyhogy most itt ülök a derengő laptop-monitor és egy lobogó gyertyaláng fényében és barátkozom az újsütetű önállósággal.

Úgy döntöttem, hogy hat hét után elhagyom Mama Aichi háztartását és önálló életbe kezdek Arushában. Nem volt rossz nekem Shamsiban. Szerettem keresztüljárni a sárkunyhók és újabban épült cementházak tarka egyvelegén. Semmiképpen sem a klasszikus értelemben vett európai kertváros volt ez, erősen túlzó volna azt mondani, hogy távol voltam a város zajától, de Shamsi mégis vidékiesebb vidék, mint az új hely. Jó volt, hogy mzungu rajtam kívül még véletlenül sem járt arrafelé. Ez hozzátett a biztonsághoz (nem voltak fehérekre specializálódott gruppák) és a hangulathoz is, mert mindig végigköszöngettem a tíz perces utat a dalától az otthonig. Múlt héten amikor elindult az iskola sokat csendesedett a ház, mert a Mama kisebbik lánya Dorcas és a nála vendégeskedő barátnők, rokonok nagy űrt hagytak maguk után. Napokig csak a „lánnyal” és a kis értelmi sérült Tinával találkoztam. Ahogy vége szakadt az eddig nálunk zajló vendégeskedésnek, a Mama bizonyára úgy döntött, kedves gondolat visszaadni a látogatást másoknak és ideje, hogy most ő emelje az est fényét azok otthonában, akik eddig minket boldogítottak, így napokig egyáltalán nem láttam otthon. 

Már egy héttel előre jeleztem Neki, hogy költözni tervezek, de így csak az esemény előestéjén volt alkalmam jelezni neki a kész tényeket. Zokszó nélkül tudomásul vette a ház további elnéptelenedését és a háztartási pénz várható csappanását. Megállapodtunk, hogy vasárnap beváltom egy korábbi ígéretem és főzök nekik valami magyarosat, hogy még véletlenül se legyen a tüske a Mama meleg és vendégszerető szívében.

Jó hangulata volt a háznak és még nem tudom, hogy mennyivel lesz az új helyem kényelmetlenebb, vagy kényelmesebb. Szép szobám volt és a saját fürdőszoba hordójában még akkor is volt víz, amikor a vezetékből már három hete nekik sem folyt napközben semmi. Az én hat hetem alatt egyetlen egyszer tudtam folyó vízben fürdeni, ami szintén hideg volt, de ez olyan dolog amit túl lehet élni. A többi önkéntessel szemben szerencsés voltam annyiban, hogy éjszaka bármikor hazamehettem, nem kellett szállodát vennem ezekre az alkalmakra. 

A Mama háztartásában volt ugyanis askari, azaz őr, aki éjszaka vigyázott a házra. Ha visszagondolok, az utolsó pár nap kivételével elég ritkán esett, hogy nem az öreg maszáj nyitotta a kaput az éjszakába kiáltott magányos „Hodi”-mra. Nem mondom, hogy ismerem a pontos viszonyokat és lehet, hogy csak szerencse kérdése, hogy nem volt soha éjszaka problémám a Shamsiban való közlekedéssel, akárhogyis mentem haza, de megkockáztatom, hogy a Mama biztonsági intézkedései túlzók. A két és félméteres betonfal és a hozzá passzoló vaskapu mögött vigyázott a Baba a házra. Őt négy éheztetett kutya támogatta, akiket egész nap ketrecben tartottak és aztán ahogy kiszabadultak egész éjszaka egymást marták, leginkább az én ablakom alatt, jelentősen rontva ezzel az éjszakai nyugalom, olykor erősen vágyott élményén. Amikor későn értem és a kutyák már szabadon voltak, a Baba bottal verte el őket az utamból, hogy eljussunk a bejárati ajtóig. A ház mint itt minden jóféle épület, erősen rácsozott ablakokkal rendelkezett és a trópusi fából készült vastag ajtó egy lakattal zárt rács mögött rejtezett. Hogy a biztonság tökéletes legyen, a vastag ajtót még egy széles gerendával is biztosítottuk belülről. Az elmúlt időszakot tehát olyan erődszerű biztonságban töltöttem, ami a legaggódóbb anyai szívet is megnyugtathatja. 

Nem fognak hiányozni annyira a reggelek. A reggel ugyanis mindig sepregetéssel kezdődött. Nincs olyan porta Arushában ahol a sepregetés ne lenne alapvető foglalatosság. Amíg az egyébként tiszta betonudvart és a kavicsos másikat felsöpörte a lány, az a reggeli munkájából legalább fél órát felemésztett. A hosszas „sssss sssss ssss  ssss” minden nap félreérthetetlenül jelezte, hogy mindjárt szólni fog az órám és felesleges is volt beállítanom, mert a sepregetés sokkal pontosabb és fontosabb időjelző. Reggel nem múlt el nélküle és nem múlik el egy házban sem, vagy akár utcára kihelyezett asztalka környékén. Nincs másról szó, minthogy a port újrarendezik. A por felszáll, beborít mindent, majd egy véletlenszerű formációban újra leüllepedik nagyjából ugyanott, vagy kissé arrébb. Mindezt egy olyan városban, ahol sepregetéstől függetlenül bárki lazán kihajítja a szemetet az utcára. Aki megkérdezi, hogy miért van erre szükség, az rögtön elárulja magáról, hogy semmit sem konyít a benszülött lélekhez és gondolkodásmódhoz.

 

A „miért” olyan kérdés, amit a tanzán gyerekek már az iskolában megtanulnak nem feltenni, felnőtt korukra pedig annyira elfelejtenek, hogy ha valaki más ilyet kérdez, akkor csak értetlenül néznek rá. Itt bárki megmondhatja, hogy a dolgokat csak el kell fogadni úgy, ahogy vannak. A sepregetés egyszerűen hozzá tartozik a rendhez, így kell tehát csinálni, slusszpassz.

Nem tudom  az új helyen lesz-e sepregetés, lesznek-e éjszaka marakodó kutyák. Annyit tudok, hogy áram nincs. Legalábbis ma nincs. Megvacsoráztam gyertyafény mellett és most is itt lobog mellettem a láng, ahogy a laptopot szelidítem. Nem ismeretlen helyre költöztem, hanem az irodához kapcsolódó szobát vettem ki. Az itteni irodánk persze nem olyan, amilyet az ember az európai fogalomtárból előkeresne. Ez egy önkéntesküldő szervezet irodája, Afrikában, ami nem csak annyit jelent, hogy Kilimanjaro teafilterek, nádcukor és helyi arabica kávé áll a polcon. Ez egy vagány iroda, koszos és megsárgult falakkal, napszítta függönyökkel, festett betonpadlóval, a sarokban kerregő feszültségszabályozóval és jéghideg afrikai neonvilágítással (amikor van áram persze).

Még repülőről feltűnt nekem, lhagyva egyiptomot, hogy az éjszakából eltűntek a városok sárga fényei. Fekete-Afrika földjén a fehér neon jelzi a városias településeket és persze azt, hogy éppen nincs áramszünet. Jópofa hely az iroda és azt gondolom, hogy vidám és olcsó dolog lesz a város központjában lakni.

Hétvégén lecuccoltam a házinéni, Mama Mary három köbméternyi holmiját a lépcső alatti szekrénybe. Megkértem Norát, aki a szomszédom és egyébként az irodát takarítja, hogy fedje fel a két centis porréteg alatt fekvő értékeket. A maszáj piacon pedig beszereztem a beköltözéshez szükséges dolgokat. Centrális szúnyoghálót függesztettem az ágy fölé. Lemondtam a túl drágának tűnő, eredeti maszáj késről és egyszerű, de méretes rozsdamenteset vettem, ami legalább olyan jó lesz ananászpucolásra, mint a félméteres kard lett volna.

Ki tudja hanyadik különleges lakhelyem ez, a majdnem egy éve indult utazásban és az is a jövő titka, hogy még hány következik a további hónapokban.