Reggel kiléptem az utcára és akkora csattanással landolt egy avokádó a
fejemen, hogy egy pillanatra az egész poros Stadion utca elsötétült
előttem. Vagy három emelet magasból érkezett. Bosszúm az lesz, hogy
elfogyasztom vacsorára. A másik meglepetés ebédnél ért. Az itteni
managerem, Sarah megrendelte a szokásos rizsét babbal, majd mosolyogva
felém fordult és bejelentette, hogy felmondott.
Eredetileg úgy jöttem ide, hogy Neki segítek. Azért jöttem, hogy hozzam amit Székelyföldön tanultam, meg egyebeket, ami én vagyok és gazdaságossági, hatékonysági vonalon közösen gatyába rázzuk az egyébként nagyon jól működő tanzániai programot. Most pedig, ha a dolgok nem változnak, nagyon könnyen kormányrúdnál találhatom magam. Fülem érjen bokáig.
Fejemet önkéntességre adva az eredeti tervem Afrika volt. Kisfiúként elvarázsolt már ez a földrész, mégsem jutottam el ide és másfél éve nem is úgy nézett ki az életem, hogy ez nagyon hamar bekövetkezzen. Aztán egy évvel ezelőtt konkrét céllá vált és úgy szerződtem el a Futuresense-hez, hogy megcsinálok nekik egy nagyon égető munkát: elvállalom a romániai önkéntes programot, cserébe, ők elhoznak Afrikába, más feltételekkel mint amivel a többi önkéntes jön. Így lettem Romániai Ország Manager és éltem át életem egyik legkülönlegesebb időszakát, abban a meseországban, amit Székelyföldnek hívnak.
A blog első fele arról az időszakról szól, nem is írnék róla most. Az elhúzódó nyár mindenesetre alaposan kitolta az afrikai indulást és sikerült olyan helyzetbe érkeznem, ami sok szempontból idézi azokat a problémákat, melyekkel Romániában nekem is szembe kellett néznem. Viszont Sarah-val szemben tudtam, hogy ez csak ideiglenes munka és így kevésbé vettem őket a lelkemre, míg úgy tűnik, hogy ő türelme végére érkezett. Ha Sarahról van szó, megint fel kell emlegetnem a visszatérő gondolatot: Az önkéntes munka legnagyobb előnyei közé tartozik, hogy különleges emberekkel lehet találkozni. Ha csak annyit profitálnék Tanzániából, hogy őt megismertem és vele is csak ennyit dolgoztam, akkoris megérte. Ő azon kivételes emberpéldányok közé tartozik, akik nem ismernek megalkuvást és fontos dolgokban kőkeményen leteszik a voksukat amellett, amit JÓ-nak gondolnak. Nem valami nyársat nyelt vaslédiről van szó. Sarah 50-es nő létére lazán pattan fel a pikipikire és előszeretettel költözik olyan helyekre, amit fehér ember messziről kerül.
Ha összeszámolom, hogy hány emberről tudom, hogy valamilyen formában támogatja őket, csak itt Tanzániában, szép kis lista kerekedik. Nora sok pénzért takarítja az irodát, John az iroda kertésze, Oscar a házi biztonsági őr, Jordan az ő házában kertész, ahol valójában nem is igen van kert, beton az egész. Mraziki tandíját fizeti, Nora kislányának Julien-nek is ő fizeti az iskoláztatását.
Beruházás a fiatalokba, a jövőbe. Mindenhol fontos, de Tanzániában különösen, mert a mai Tanzánia legértékesebb erőforrása a tanzán gyerekekben rejlik. Hiába van bármelyik nyugati országnak pénze, infrastrukturája, közel sincs ilyen fiatal népessége. Tanzánia túlnyomó része fiatal és még nagyobb része gyerek. Ha ezeknek a gyerekeknek a gondolkodásmódján tudunk változtatni és értékelhető tudást kapnak, akkor más lehet a Kelet-afrikai jövő, mint amilyen a jelen, vagy a múlt volt. Sarah is így gondolja és két cigaretta között, ezért vállal felelősséget és áldozatot.
A mai nap nagy részét egyébként a NICE árvaházban töltöttük. Csoda dolgok vannak ebben az országban. Nem igazán értem, hogy tud bármi is működni itt olyan véletlenszerű ötletekkel és ahogy esik úgy puffan szervezéssel áll össze minden tanzán projekt. Ilyen a NICE is, ami a semmiből óriási eredményt ér el. Azért látogattuk meg őket mert leszámolunk a futó projektek nagy részével és ez az árvaház kifejezetten olyan, ami mellé vagy teljes erővel odaállunk, vagy pedig le kell építsük. Azok a legnehezebb döntések, amikor olyan szervezeteket kell elhagyni, akik szép és értékes munkát végeznek. A mi dolgunk viszont az, hogy a segítséget amit hozni tudunk, a leghatékonyabban használjuk fel. Szomorú kapitányi döntés.
Az árvaház körülbelül két órányira van Arushától. A Moshi felé menő dalára kell szállni éspedig arra, amelyiknek a legmesszebb van a végállomása. Ezen túl már csak városközi busz közlekedik. Hárman mentünk látogatóba, de egyikünk sem járt még az árvaházban, úgyhogy olyan pikipikit kellett keríteni az út további részére, aki tudja hol van a NICE. Sikerült és gyönyörű afrikai tájon, sziklás-köves úton motoroztunk fel.
Az intézmény valójában nem olyan mint amit Európában bárki elképzelne. Ez tipikus afrikai árvaház. Nem laknak benne gyerekek, mert vagy rokon, vagy szomszéd befogadta őket, viszont iskola után, hétvégén ide gyűlnek játszani és tanulni. Ők mind Hiv sújtotta családok gyerekei. Tanzánia egy dologban nagyot lépett előre az elmúlt időszakban. Aids-beteg szülők gyermekeit nagyon nagy, 80%-nál jobb eséllyel tudják egészségesen világra hozni és megőrizni a betegségtől. Ennek természetes velejárója, hogy nagyon sok gyerek marad nagyon kis korban árván. Mama Florida és Mama Sarah viszi a házat. Ételt adnak a gyerekeknek, reggelit, ebédet és próbálnak hasznos elfoglaltságot szervezni nekik. Gyakorolják az iskolában tanultakat és egyebet is tanítanak Nekik. Sajnos nem mindegyik gyerek marad egészséges születés után. Nagyon szomorú látni milyen szép teljesítményről, szorgalomról és jó fejről árulkodik egy egy füzet és tudni, hogy egy beteg kisfiú, vagy kislány munkáját látjuk.
Hogy legyen miből finanszírozni a tevékenységet, a Mamák egy csoport környékbeli asszonnyal batikolnak és gyönyörű dolgokat készítenek. Van egy másik varró csoportunk, akik ezekből az anyagokból varnak táskát, Ipad tokot stb. Tehát a NICE batikolt anyagainak mi vagyunk a legnagyobb felvevői. Meg is néztük hogy készül a batikolt holmi és tényleg szép munka. A kész anyagot aztán kiterítették a mezőre száradni. A gyerekek pedig foci közben többször keresztülrúgták rajta a labdát. Igazi árvaházi textil, amibe mindenki beleteszi a magáét.
A Mamák egész munkájához nem több a háttér, mint egy kölcsönkapott földön épült kéthelységes ház, víz és áram nélkül. Az egyik szoba az iroda, a másik az osztályterem, ahol a két Mama maga is alszik. Összetolják az asztalokat, amire matracot téve megkapják az egyik ágyat és ugyanígy a padok is egy alacsonyabb ágyat adnak ki. Itt élnek ők és csodálnivaló munkát végeznek, de az egészhez semmilyen tervük, koncepciójuk nincsen. Csak csinálják és vagy működik vagy nem. Ha van pénz, akkor van, ha nincs akkor a gyerekek csak makondét (fejtett babfőzelék kukoricával) kapnak enni, a Mamák pedig koldulnak.
Csodálom ezeket az embereket és csodálom Sarah-t, bár lényeges különbség van köztük. A két Mama érzelmi, intuicionális úton tesz csodát, Sarah pedig tudja, hogy a helyes élet titka a nehéz, de jó döntések képessége, ami már nem is nehéz, ha tudjuk, hogy jó. Sokat tanultam tőle az életről.
És azt kívánom mindenkinek születésnapjára és a mindennapokra, hogy ne okvetlenül azt kapja, amire vágyik, hanem amire szüksége van.
Kinek van kedve sorozatban olyan döntéseket meghozni, hogy esetleg magára kell hagyjon egy olyan munkát végző csoportot, mint a NICE? Én ezt kaptam mára és az avokádót, ami ráadásul nem is volt érett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése