Így közlekedünk, így dekorálunk

Ahogy sétáltam haza, azon gondolkodtam, hogy miről is kellene a blogra írni legközelebb. Aztán néztem magam körül a nyüzsgést, a kukoricasütő mamákat, a kézikocsit húzó sisyphosok erőlködését, akik mind olyanok, mintha egy feketealakos görög vázáról léptek volna le, a motoros galeriket és az útszéli porban ralizó daladalákat. Arra gondoltam, hogy az arushai mindennapokról és arról amit én látok belőle, még alig írtam valamit.

Az egyik furcsa dolog ami talán keveseknek tűnik fel, a külsőségek kultusza. Az iroda és az otthonomat jelentő „tejesbódé” között vezető út, autómosó udvarok, cipőpucoló asztalkák és fodrászüzletek között vezet el. Ebben a városban ahol az ember azt gondolná, hogy az állandó szálló por egyenes evolúciós következményeként lettek a bennszülöttek feketék, alig látni piszkos autót. Én is barna vizet mosok le magamról zuhanyzáskor, mintha máris elkezdtem volna hasonlítani az itteniekhez. De piszkos autó nincs egyáltalában, legfeljebb egy-kettő ami éppen nem csillog-villog, biztos azok is épp mosás előtt vannak. Hihetetlen energiát fordítanak emberek ilyen dolgokra. Tiszta cipő, vasalt ruha, fodrász hetente (ezt végképp nem tudom hova tenni, annyi hajjal, amivel itt az emberek rendelkeznek, igaz ez összefüggésben van) és automosó. Közben én európai eszemmel mást gondolok fontosnak, vagy fontosabbnak. 

Rozzant dala kanyarodik mellém. Felszállok néhány megállóra. A vezető alig lát ki a telematricázott ablakon. Másfél hónap alatt nem tudtam megfejteni mi az oka annak, hogy majdnem minden autó szélvédője be van törve. Arra tippelek, hogy a hepehupás utakon deformálódik a karosszéria, megrepesztve az ablakot, ám ez csak találgatás. A sérülést elegánsan pókháló-dekorációnak álcázzák és a keresztbefutó repedéseket színes csíkokkal fedik le fölülről. Csakúgy csinosítják mint minden közlekedési eszközt. Az unalmas gyári szín és modellválasztékot a színes öntapadófólia találmánya teszi egyedivé és afrikaivá. A gépjárművet birtokló átlag tanzániainak egyébként is fehér japán autója van. Szinte biztosan Toyota, ami használtan érkezett a japán piacról, konténerben, hogy egy új munkásabb, de kétségkívül eseménydúsabb életet kezdjen. Üdítő kivételek az elnyűhetetlen 504-es Peugeot-k, amik - a viszonyokat ismerve hihetetlen módon - a '70-es évek óta dolgoznak itt. Itt!

Ezen kívül természetesen Arusha, mint szafari fellegvár, óriási szafariautó flottával rendelkezik. Land Roverekből és Land Cruiserekből (ami természetesen Toyota) több száz rója a fő- és a szebb napokat látott mellékutakat, igaz mind európai és amerikai turistákat ringatva...rángatva. A frissen érkező elcsodálkozna ha tudná, hogy Arushában főként a legeslegrosszabb állapotú mellékutak egykor aszfaltozva voltak. Már nem. Azóta eltelt pár év és leesett pár köbméter eső.

Visszatérve a dekorációhoz, a gépjármű-díszítésnek mint művészeti ágnak egyértelműen a daladalák jelentik a csúcspontját. Különösen annyiban érdekes ez, hogy valójában tömegközlekedési eszközökről beszélünk. Megpróbálkoztak Magyarországon is a Volvo buszok egyéniesítésével, amikor Máriának és Erzsébetnek és egyéb hölgyeknek keresztelték el őket. De hol van ez az Arushai daláktól? Az alap itt is adott. Nem központi beszerzés, hanem egyszerű piaci törvényszerűségek okán, dekoráció nélkül a daladalák majdnem egyformák lennének. Tulajdonképp két típus létezik. Nissan Caraván és természetesen Toyota Hiace. És bárki kitalálhatja mi az alapszín. Ámde mindegyik egyéniség. Színes feliratok, képek és geometrikus ábrák hirdetik a dalát üzemeltetők passzióját.

50 cent, vagy a Calcuttai Teréz anya egyforma eséllyel pályázik arra, hogy valamelyik dalának vezető témáját képezze. A magas baleseti statisztikák következményeként a vallásos utalás egyébkéntis gyakran jelenik meg a közlekedési eszközökön. Jellemzően, ahelyett, hogy megtanulnának vezetni, inkább „Jézus vigyázz ránk!”, vagy „Uram légy irgalmas!” felkiáltásokkal dekorálják a buszt. Tulajdonképp minek is jól vezetni, ha az Úr úgyis vigyáz. Azon már el sem csodálkozom hogy tudnak ezek az eszközök napról napra újra indulni. Némelyik esetében minden percben várná az ember, hogy utolsót lehel és örökre megszűnik a fekete, diesel füst megnyugtató gomolygása a kéményből. Gyakran meg is esik.

Vasárnap maszáj piacra mentünk. Még reggel daladala tolással kezdtem. Nálunk nem szoktak dalák járni, valahogy betévedt a tejesbódé mellékútjára. Segítettem, toltam, elköszöntem.

Egy félig maszáj sráccal, Jordannal és egy haverjával mentem aznap a Ngarantomi maszáj piacra. Jordanről közben kiderült, hogy teljesen maszáj, ami a piaci alkupozíciónkon se nem rontott, se nem javított. Elsőként maszáj szandált kellett beszereznem. Erről a csoda darabról már korábban írtam. Legalább negyven négyzetméteren voltak kiteregetve a „konfekció darabok”, de úgy döntöttünk, hogy méretre szabott alá nem adjuk. Így megfelelő mintázatú gumidarabot kellett választani először, csak úgy nyersen felpróbálni, aztán jött az alku és végül 10 perces munkával a lábamra alakult a radiálgumi. Már maga ez élmény volt. Elég jól sikerült a szandál, gondolom abból, hogy a piacon mindenki megcsodálta és volt maszáj, aki a sajátját akarta elcserélni rá. Még mit nem! Életem első méretre szabott lábbelijét?! A szandál egyébként felsőkategóriás típus. Óriási invencióval még légykergetőt is szereltek rá, amire egy maszájnak feltétlenül szüksége is lenne, amennyiben zavarnák a legyek. Ezen azonban ők már rég túl vannak. Duk Tuk-on suhantunk hát tovább a piaci rengetegben, a következő programpontok felé. 

 Feltétlen szükség volt még szúnyoghálóra és késre. Ezenkívül egy Mama műanyagvödréből aludtejben ázó kukoricaszemeket vettünk, mely bögréből és kiskanállal volt fogyasztható. Most kimaradt a dohányrágás, de bepótoljuk legközelebb. Az egyik sarat dagasztó dalából vadul integető pofára figyelünk fel. Kérdezi, hogy ismerem-e, emlékszem-e rá? Háááát... De tényleg! Hát nem neki segítettem reggel megtolni a roncsot?! Olyan egyformák ezek a feketepéterek. Úgyis megyünk már, felkapaszkodunk a reggel óta látszólag új életre kelt dalára. A motorburkolat majdnem izzik, olyan forró. Jordan is megégeti a térdét, én is, összenézünk és abban maradunk, hogy kihasználjuk az alkalmat, amíg van hova átülni.

A dala gyenge kondíciója ellenére szélsebesen rongyolunk végig a Nairobi úton. Kétség nélkül mondhatom, hogy Arushában ez a kedvenc közlekedési eszközöm. Sosem kell várni rájuk, olyan gyakran jönnek. Meghatározott útvonalak vannak, színekkel jelölve és ezeken járnak a sárga, zöld, fekete, kék, vagy piros csíkos dalák. Ez alkalommal egy sárga-csíkossal utazunk. A fentieken kívül más színt nem nagyon ismernek, úgyhogy a többi útvonalon mindenféle kevert-színű variációk fordulnak elő. Itt már nem lehet a színkódra hagyatkozni, hanem figyelni kell mit kiabál a jegyszedő. Egy-egy dalát egyébként két pofa üzemeltet. Bérlik magát a buszt és a bérleti díjon felüli összeg az ő nyereségük. Egyikőjük vezet a másik pedig az utasokat figyeli, fogdossa össze és a pénzt kasszírozza. A dala szinte korlátlan befogadóképességű. Összességében egy Európában 8+1 főre tervezett mikrobuszról beszélünk, amibe Arushában alapban 17+1 ülőhelyet építenek.

Ehhez jönnek még az állóhelynek nem nevezhető pozíciók. Hívjuk inkább görnyedőhelynek. Ide a jegyszedőn kívül még legalább 3 ember be tudja magát passzírozni, ami persze azzal jár, hogy az ülő utasok feje mellett kell valahogy helyet találjanak a sajátunknak. Ez tehát egy egészségesen töltött dala. (Vannak ritka, emelt tetejű dalák, ahol egészen ki lehet egyenesedni.) Nem rossz hatékonyság a 22 fő a 9 helyett. Ezt a létszámot mindenképp megpróbálják kihasználni, nélküle alig indul el a dala. Addig várnak, addig fogdossák az embereket, amíg összejön. Általában elég hamar. A gyerekek a 22-be nem számítanak bele. Félpénzért utaznak és csak ölbe ülhetnek. A dala befogadóképessége tovább bővíthető, ha a jegyszedő ember nem csukja az ajtót. Csúcsforgalmi időszakban a dala oldalán még 2-3 további utas talál helyet. Nekem, bevallom, az a kedvenc helyem. Lobog a hajam a szélben. Amikor a sofőr túl közel kerül egy kamiont akkor még valami izgalom is jár vele.

Ilyenkor mindenki behúzza a fejét és hangos kiabálás mellett próbál rápasszírozódni a rendes görnyedőhelyeken utazókra, akik az ülők ölében kötnek ki. Főleg korábban amíg nem ismertek a vonalon, mint mzunguból nem nézték ki belőlem a lépcsőnutazást, úgyhogy amint volt valami hely rögtön engem ültettek be rá, ami egyébként jó érzés. Mostanra kevésbé fordul elő. Másfél hónap után tudják, hogy melyik vonalon lakom és hogy a tejesbódénál szállok le. Egyébként sincs gond a leszállással. Az ember vagy bemondja a saját megállója nevét, vagy csak egyszerűen szól, hogy „állj”. A jegyszedő figyel ezekre és ő ütögeti meg a dala falát, így jelzi a sofőrnek a megállást vagy indulást. Végső esetben én is megütögetem a dala falát, ha valahogy nem jut el a sofőrhöz az üzenet. A dala nagyon olcsó és nagyon korrekt. Sosem számláz túl, még akkor sem, ha az ember ismeretlen vonalon jár és nem ismeri az út árát. Arushában akármelyik városszélről 500 tsh-ért bejut az ember a központba. Összehasonlításként ugyanez pikipikivel 1500-2000 tsh, tehát 3x-os 4x-es ár. A pikipiki, ami annyit tesz mint motorbicikli, ezzel együtt a második legolcsóbb motorizált közlekedési mód a városban. Neki is megvan a maga előnye, ami főleg azt követően domborodik ki, hogy a dalák leállnak.

Azon túl, hogy szinte mindegyik utazás egy kulturális kaland, mert teljesen komplett pikipiki vezetővel ritkán találkozik az ember, a piki oda visz, ahová akarjuk. Vagy ahová el tudjuk irányítani, mert érdekes módon alig ismerik a saját városukat. Lévén a piki veszélyes üzem, a sofőrök pedig néha aggasztóan hülyék, a jobbak telefonszáma az önkéntesek közötti információcsere egyik fontos elemét képezi. Az eddigi legviccesebbet szerintem Sami fogta ki. „Megbízható és biztonságos” névjegyén úgy reklámozza magát, mint aki motorozás előtt nem iszik, ami kétségtelen versenyelőny. Ezen kívül nem kevesebb, mint „igazgató” és a rendszeres „motorbicikli tax” szolgáltatás mellett ingatlanközvetítéssel, állatokkal, hüllőkkel és emlős madarakkal foglalkozik. Van, aki minden angoltudását amerikai underground filmekből merítette és úgy káromkodik folyamatosan, mintha maga is épp ilyen filmben szerepelne. A lányok pedig szinte bizton számíthatnak rá, hogy egy 10-20 perces út alatt életre szóló szerelembe esik velük a sofőr. A managerem, az 50 körüli Sarah egy hete folyamatosan sms-eket és hívásokat kap egy szerelemtől beteg piki sofőrtől. Mégis azokban az időpontokban, amikor az ember igénybe veszi a pikit általában nincs választási lehetőség. Este, szórakozóhelyről kijövet, amikor dala már nem jár, vagy gyalogol az önkéntes, vagy pikizik, vagy taxizik. A piki már nem fix árfekvés, az út alku tárgya. Így is harmada negyede a taxi árának. Ha tehát a két szélsőséget vesszük, 15-20szoros árkülönbség van a dala és a taxi között. A taxi máskülönben teljesen közönséges fehér Toyota. Én azt hiszem, hogy a rendes sárga rendszámú személyautótól a fehér rendszám különbözteti meg a hivatalos taxit, de azok, akikkel mi járunk, mind sárgarendszámos taxik, tehát hivatalosan normál személyautók. Egyébként óra, vagy tetőjelzés egyikben sincsen, lehet az akár fehér rendszámos taxi is.

Így közlekedünk hát Arushaban.