Fekete-Fehér Karácsony II.

Friss, tiszta karácsony reggelre ébredtünk. A hósapkás hegy éjszakára levetkőzik, és reggel még lusta felvenni a felhőruhát, így mindig ilyenkor adódik a legjobb esély, hogy megpillantsuk. Újabb pipát kell azonban begyűjteni a karácsonyi rekvizítumok mellé. Havat láttunk, éjféli mise és gyertyagyújtás szintén megvolt, tulajdonképp kaktuszt is díszítettünk, de az igazi karácsonyfa még hiányzik.

Hozzá kell tennem, hogy az igényt nem én ébresztem fel ezekre a dolgokra, hanem úgy karácsonyozunk, ahogy ők szoktak és mivel szoktak karácsonyfát állítani, ezért a 25-i reggelnek ez az első programja. A fenyő nem gyakori növény az egyenlítő mentén, még itt 2.500 méteren sem. 10 percet sétálunk az elsőhöz, és miután úgy ítéljük, hogy azt az évek során túlzottan kikezdték a karácsonyfa(ág) gyűjtők, újabb 10 percet megyünk a következőhöz. Nem egészen olyan fenyő ez mint bármelyik otthoni, nem szúr egyáltalán, de az illata félreérthetetlenül árulkodik tűlevelű voltáról. A körülbelül két méteres ág lesz az afrikai karácsonyfánk. A közeli Moshiban 20.000 shilling, kb 3.000 Forint egy ilyennek az ára. A „fa” alsó ágait kétoldalt két csoportba kötjük rózsaszín szallaggal, középre pedig egy vadrózsát kötünk. Nagyon szép. Karácsonyfatalp nincs, hanem a tegnapi gyertyás kaktuszhoz rögzítjük a fánkat.

 

Még pár virággal díszítjük és így egyszerűen, igazán kedves. Sajnos a szépítés nem áll meg itt. Eli lelkesen aggatja fel a fára a tarkabarka művirág-girlandokat, melyek normálisan a szoba állandó dekorációját alkotják, majd mindent betetőzünk egy „Merry Xmas” feliratú alufólia fűzérrel. Kicsit szomorúan osztom ki az újabb gondolati pipát. Ennyire nem akartam volna „európai-amerikai hangulatot” idézni.

A reggeli zuhanyzás és a szinte már délelőtti reggeli, kedves, materuni időtöltéseim közé tartoznak. Természetesen „vödör-fürdő” van és az ittlétem óta sikerült 5 meleg vizes zuhany mind Materunihoz kötődik. Csodás érzés magamra meregetni a meleg vizet, közben kibámulni a banánfák között a mélyben Moshira, a távolban-lévő Pares hegyekre, és közben elmerengeni, hogy hamarosan az asztalon sorakozik majd a helyi kávés tej, chapati, rántotta, gyümölcsök, sült banán.

Reggeli után szépre öltözés és irány újra a templom. A srácok fehér inget vesznek és kifényesített cípőt, vászonnadrágot. Én ilyennel nem készültem, nemcsak hogy idejövet, hanem egyáltalán Tanzániába sem de hosszú nadrágot veszek és mindenkinek tetszem. Nekem ennyi elég.

A templom előtt leülünk a várakozó részben és megvárjuk az első turnust, majd amikor kijönnek mindenkivel kezet fogunk, beszélgetünk, mosolygunk, vigyorgunk, aztán bemegyünk. Van megint kórus és élvezem a nyilvános vitát, arról, hogy milyen legyen az új lelkész, mert az öreg visszavonul. Eli unokatestvére, akit szintén Elinek hívnak, fordít Nekem. Egyikőjük Eliasante, ami annyit tesz, hogy Istennekhála, míg ez az Eli, Eliakunde, ami valami olyan, hogy Istenkegyelme. Mindenesetre fura lehet, ha az embert „Isten”-nek becézik. Vagy ez már „Isti”?

Az istentisztelet három és fél órás, de nem olyan intenzív mint mondjuk egy csiksomlyói Mária köszöntő (lásd az erdélyi postok közt). A csúcspont a perselyezés után következik. Nem mindenki tud ugyanis pénzt adni, hanem sokan ajánlanak fel különböző terményeket. Az ember azt gondolná, hogy ezt a lelkész és a családja kapja. De nem. AUKCIÓ KÖVETKEZIK! Két kikiáltó járja be lelkesen a templomot körbemutogatva a portékát és ecsetelve annak szépségét és előnyeit. Bab, saláta, avokádó és különböző gyümölcsök kerülnek sorra. Eli 10 tojást vesz. Muszáj fényképeznem, amikor egy kakast mutatnak fel és ütnek le aztán 15.000 shillingért. Eli unokatestvére fordít, én vigyorgok és hallgatom. Aztán amikor egy csomag banánt hordoznak körbe és már 2.000-nél tartanak, azt mondja „Ez a tiéd!” Hoppá! Legjobb tudomásom szerint nem tettem semmilyen félreérthető mozdulatot, pláne nem mondtam árat. Gyorsan számolok. Oké, ez még belefér. Kicsit alulterveztem az utazás költségeit, azzal, hogy 50.000 shillinggel indultam a 4 napra és ebből 15.000-ért egy másik önkéntesnek is kell kávét vegyek, de legfeljebb hazasétálok, majd két nap múlva Arushába. Végülis 80km lejárható egy nap alatt. Még jó, hogy nem a kakast kell elvigyem. Tehát tudomásul veszem a banán dolgot és jó képet vágok hozzá. Tutira megéri a sztori. Hozzák is a banánt, leteszik elém a padra, de nem jönnek a pénzért. Nem értem. Aztán kiderül, hogy nem én vettem a banánt, hanem a mögöttem lévő padból vette egy pofa. Nekem. Azta! Hátranézek mosolygok, köszönömöt intek, ő visszamosolyog és OK-t jelez.

Mondom Elinek (mindkettőnek), hogy ez így nincs rendjén. Mégiscsak én vagyok a Mzungu, ha nem is pénzes. Nehogy már Nekem vegyenek ajándékot. „Vegyünk valamit az embernek viszonzásként!” Egy zsák csirkeeledelre kezdünk licitálni. Nagyon felmegy. Annyi pénzem már nincs. Kiszálok. Aztán kicsi tételek. Olyat nem akarok. De a végén rámmosolyog a szerencse. Két hatalmas fürt banánt kínálnak. Az elsőt megveszem Samuelnek. Tök jó! Még bele is fért a keretbe. Drágább is az enyémnél. Kicsit tudtam javítani a reputáción.

Templom után megismerkedem alaposabban a banánlicitáló Samuel-lel és még sokmindenki mással. Vidáman indulunk haza, a banánt körbekínálom és hamar elfogy. Finom volt.

Az út hazafelé nem megy gyorsan. Megállunk, beszélgetünk, betérünk ide is, oda is. A nagyapai házba is „beugrunk”. Eli ilyenkor mindig azt mondja, hogy 5 perc, vagy 10 perc, aztán nemigen ússzunk meg egy ilyen betérést egy óra alatt. Ez utóbbi 3 órát is eltart. Kapunk ebédet és beszélgetünk. Közben lezuhan az eső, közben eláll és fel is szárad. Még nem láttam sehol ilyen heves esőket. Hazaérve megint kapunk ebédet és ott vár minket Eli kislánya és az anyja. Hagyom őket és hazakísérem az unokatestvért, ahol újra kapok estebédet. Nincs olyan, hogy valahol ne hívják be az embert és ne ültessék le egy tányérral. Aztán ő is hazakísér. Aztán Eliék csatlakoznak és sétálunk a sötét faluban a csillagok alatt. A fekete fickókat csak sejtem, hogy merre járnak. Én ott világítok közöttük, de nekik csak a foguk látszik, ahogy nevetnek. A másik dolog a kézfogás. Ezt nem tudom megszokni. Nálunk nem sétál két fiú kézen fogva, de itt a legnormálisabb dolog. Valamiféle baráti-barátságos jelentése van. Végül közösen kísérjük haza az unokatestvért és  mindenki nyugovóra tér.
26-a szinte ugyanilyen nap. Ismerősök és rokonok szüntelen látogatása, 2-3 ebéd és 2-3 vacsora. Ez a nap mégis újdonságokat hoz, éppen az étkezések vonatkozásában. Nem csak banánsört iszunk, hanem nagyon hasonló, de lényegesen erősebb, más helyi főzeteket is. Ezekben van kakaó és kukoricaliszt és mindenféle egyéb. Zsákokat borogatnak törzsből vájt fahordókba és abban habzik a nedü, amit aztán körbekínálnak.

 

Meglátogatjuk a falu másik oldalát. Egy szakadékos hegyoldalban futó ösvényen megyünk, melynek egyik oldalán vályú van kialakítva az elterelt víznek, ami így kilométer-hosszú sebes hegyi patakként fut az ösvény és a hegy között, a másik oldalán pedig meredeken szakad le a hegyoldal. Az ösvény éppen csak magasabb a vízszintnél, hogy az ne fusson ki a csatornából. Eli egyik barátja jön szembe velünk és meginvitál a házába. Épp ebédet vitt haza. Az egészet elénk teszi. Vérrel kevert levest hozott és marhamájat, amire eszembe nem jutna rámondani, hogy „sült”. Az is tiszta vér. Eszem mindenből, de a lelkesedésem mérsékelt. A srácok viszont úgy nekilátnak, hogy 5 perc alatt semmi nem marad belőle. Elköszönünk hát és a vendéglátó mehet újra ebédet beszerezni.

A következő kulináris élmény már inkább nekem való. Egy újabb ismerős házba betérve, erdőben gyűjtött mézzel kínálnak. Nincs tisztítva, hanem úgy ahogy van lépesen, krémesen, darabosan kapjuk. Ez igen! A kezem még zsíros a marhától, de már könyékig túrok a mézben. Össze-vissza eszem mindent. Csodálkoznék ha a végén a gyenge gyomrom nem adná be a kulcsot. De ez majd akkor lesz, most pedig viselkedni kell. Ja! Egyébként meg imádnak kézzel enni. Amikor evőeszköz kerül elő, mindig úgy érzem, hogy merevebbé válik az étkezés. Nem érzik magukat otthonosan kanállal, pláne villával a kezükben.
A nap fénypontja azonban még hátravan. Az Eli nevű unokatestvér egyik öccsét kísérjük haza és megint ott tartanak. A chagga sárkunyhó egyik szobájában generátor pöfög, a másikban pedig számítógép körül gyűlik a fiatalság. Tanzániai film megy. Minden spanyol szappanoperánál durvább. Nagyon jól szórakozom. Irreális szituációk és nem létező párbeszédek, tehetségtelen színészek és ügyetlen gesztusok. Az egyikről megtudjuk, hogy a legnagyobb tanzániai művész. Tátott szájjal nézi mindenki a monitort. Film tekintetében egyáltalán nincs ízlésük. A szuahéli szöveg, angolul van feliratozva, de olykor hirtelen angolra váltanak a filmben, akárcsak egy fél mondatra és ilyenkor szuahéli lesz a felirat. Jó kis nyelvlecke. A legviccesebb egyébként a téma. A férfi és a nő kapcsolatáról szól a film. Kiderül, hogy a szerelem, nem viharos érzelmi felindulás, hanem egy olyan egzisztenciális egymásrautaltság, ahol mindkét fél számíthat a másikra. Az is kiderül, hogy a demokratikus kapcsolatok nem vezetnek semmi jóra, de a férfinak is meg kell olykor hallgatnia a nő véleményét. Ami pedig legfontosabb, hogy nincs olyan helyzet az életben, amire ne jelentene megoldást az iskola és a tanulás.
Lelkileg és intellektuálisan feltöltődve botladozunk haza a sötétben. 26-a a testi és szellemi táplálkozás körül forgott.

Másnap a szokásos friss reggel és közben kávét készítünk nyers kávébabból Fakhrának az egyik önkéntes lánynak. Szép tiszta munka. Mindenki együtt dolgozik. Az őskori famozsárban „daráljuk” a kávét nagy rúddal, utána szitáljuk, utána megint törni kell. Nem egyhamar készül így el 1 kg őrölt kávé. Én is részt veszek, amikor pedig nem, akkor Fakhrának csinálok fényképeket a kávéjáról. Végül kifizetem Eli mamájának és megköszönöm a vendéglátást. Érdekes, hogy otthon a karácsony, mint családi ünnep, általában a család bezárkózásáról szól, itt pedig arról, hogy mindenkit befogadnak. Jól éreztem magam ezen a karácsonyon, igaz sokat számított, hogy otthonról nemegyszer feltelefonáltak. Megígértem, hogy jövőre otthon karácsonyozok. A lefeléút Materuniból olyan mint az egész időszak volt. Beszélgetés, üdvözlés, búcsúzás. Integetünk az út mellett több ismerősnek, akik egy koporsót eszkábálnak kellemes társaságban sörözve, nagyokat kacagva, majd kicsivel lejjebb körülbelül 2 percbe telik, hogy egy új ismerős a másodszülöttjévé fogadjon. A műanyag mosolyt csak egy órával később, Materunit elhagyva tudom leoldani az arcomról, amikor beszállunk a Daladalába. Irány haza, Arushában még az irodába is be tudok ugrani, hogy boldog karácsonyt kívánjak a többieknek.
A napnak azonban nincs vége. Arushában a karácsonyfa kultusz helyi gyökértelenségéről és a problémamegoldás kreatív megközelítéséről elmélkedhetek a szokásos ebédelős helyen. A pincérnők szerencsés szemmel fedezték fel az egyébként magától kínálkozó lehetőséget a szinte végtelenül tekeredő WC papírban és ízlésesen imitáltak vele egyik ágról a másikra ereszkedő havas hullámokat, majd az ágak végére vattapamacsokat tűztek egy másik higiénés csomagból. Ki gondolna erre az eredeti ötletre, az elkényeztetett európai kontinensen? Afrika utánozhatatlanul fekete, - talán a legfeketébb - amikor fehér akar lenni.