Darabokra törve érkeztem az Orangeways busszal Marosvásárhelyre. A buszos utazást sosem szokom meg. Nem vagyok egy lényegesen átlag feletti magasságú ember, de az ülések mintha törpéknek készülnének. A weboldalon ígért wifi hiányát, a valóságban fel sem veszi az ember és a melegital automata folyamatos hibája is inkább vicces, mert minden utazásnál bejelentik. Azt a plusz 5 centit a lábnál és az ülés magasságánál viszont hihetetlen módon tudnám értékelni. De ez csak nyavalygás. A lényeg, hogy megint Erdélyben vagyok és nagyon rövidesen kiderül, mennyire sikerült összeszerveznem a sok apró részletet.
A következő hetek tétje hogy sikerül-e szigetelni, felújítani egy gyermekotthont, jó és érdekes tábort tudunk-e csinálni körülbelül négy héten át 120 gyereknek két helyszínen és hogy az ezalatt Erdélyben megforduló kb 30 önkéntes elégedetten megy-e haza, nem beszélve az én túlélésemről, ami nem prioritás, de fentieket figyelembe véve komoly sikerként volna elkönyvelhető. A nulladik nap kellemes felütés. Ernővel találkozom Marosvásárhelyen. Őt szemeltem ki kezdettől utódomnak a Székelyföldi programra. Ernő Udvarhelyen tanár, ami azt jelenti, hogy pont a nyári csúcsidőszakban ér rá legjobban, azonkívül van olyan fej, hogy az önkéntesek is és a gyerekek is szeretni fogják. Hiába nyár, eddig nem sikerült Őt úgy igénybe vennem, ahogy szerettem volna, mert épp kisfia született és mint tanárnak vizsgáznia is kellett, de ami késik nem múlik, Ernő még sokat segíthet Nekem a nyáron. Ő fuvaroz reggeli után a reptérre, aztán felvesz ott egy önkéntest és elviszi Csíkba, mert én majd pár nappal később tudok csak menni, amikor elindítottam a keresztúri gyerektábort és az építkezést.
Ernő, Kata nevű önkéntes lányt várja, akinek az érkezése nagy durranás, mert minden idők első magyarul beszélő angol önkéntese. Hát persze, hogy a szentkirályi gyerekekhez osztottam be. Simonban még ott van Jenny. Oh te jó ég! Őt aztán jól magára hagytam. Három nap Magyarország, aztán meg ottmaradok Székelykeresztúron, tábort indítani. Tehát Simonban Jenny van, Tusnádon pedig két hét múlva a gyerekotthonban lesz a tábor, oda jön az összes többi otthon négy héten át. Kicsit hadd pihenjenek előtte! A mi önkénteseink megérkeztek. Egy angol egyetemista csoport. A koncepció, hogy a fél csoport felújít egy otthont, a másik fél pedig tábort csinál a gyerekeknek. Kicsit megijedek, ahogy sorolnak kifelé a reptérről. Egyik szőke lány a másik után. Ahogy látom tízen vannak, végül ha jobban megnézem srácok is akadnak közöttük. Eredetileg tizenkettőről volt szó, aztán a reptérre már csak tizenegyet vártam, végül pont a csoportvezető nem jött meg, mert megbetegedett. Jó kezdet. József, a gyermekvédelmi központ-vezető fura mosollyal néz rám, aztán meg is jegyzi, hogy „Fiatal a csapat...”. Még jó, hogy nem arra kérdezett rá, hogy fognak a lányok építkezni. „Nem lesz gond! Ezek minőségi önkéntesek.” nyugtatom Őt és Magamat is.
A két mikrobusz Segesváron át visz minket Keresztúrra, ami előbbivel ellentétben csak városnak hazudja magát. Keresztúron minden hiányzik ami várossá tenné. Az előző hetekben vért izzadtam, hogy normális szállást találjak az önkénteseknek. Az első ötletemet József megakasztotta pedig volt értelme a dolognak. Arra gondoltam, hogy mivel a gyerekek úgyis nyári táborban vannak, adja magát a lehetőség, hogy az egyik üres gyermekotthonban szállásoljuk el őket, de József ezt nem akarta. Panziót persze bérelhettem volna, de hiába olcsó ha felszorzom tíz önkéntessel és harminc nappal, akkor horrorba illő összeget kapok. A következő megoldás magától értetődő és egyszerű: ki kell bérelni két lakást vagy egy házat. Ez akkor egyszerű ha nem Székelykeresztúrról van szó. Heteken át egyetlen bérbeadó lakást nem találtam ebben a „városban”. Végül öt kilométerre a várostól kaptam egy panziót, aminek az egyik épületét ki tudtam bérelni, ámde mivel a tábor is öt kilométerre van a várostól ellenkező irányban, ezen a távon már nem gyalogoltathatom őket.
Ismét hihetetlen árakat kaptam buszra, autóra, bérletre, vonat pedig nem is jár normális időpontban. Még szekérrel is próbálkoztam, hiszen vagány kaland naponta szekérrel járni egy hónapig. Ezt tuti mesélnék otthon. Azt gondolom, hogy kreatív és álhatatos fickó vagyok, de Székelykeresztúr majdnem kifogott rajtam. Komolyan gondolkodni kezdtem, hogy az utolsó pillanatban máshová szervezem a csoportot. Aztán egy nappal azután, hogy minden összeállt az elfogadható költségeken belül (bérelt panzió, taxifuvar naponta oda-vissza), József jelezte, hogy meggondolta és lakhatnak a gyermekotthonban. Ez volt az a pillanat amikor nem rajtam múlt, hogy végül a gyermekotthont választottuk szállásul.
Amilyen nehezen indult azonban a történet, olyan jól folytatódott. Az első éjszaka egy városközpontban lévő (és ezt ismét szeretném idézőjelbe tenni) vendégházban volt, de előtte a Fehérlófia Közösségi Házban csináltunk Istenhozott-partit az önkénteseknek, ahol együtt játszottak, ettek a gyerekekkel. Ide érkezett Szilárd, aki az első héten a fordító lesz. Mivel nem volt keretem fordítókra, azt találtam ki, hogy a erdélyi és magyarországi egyetemeken hirdetem meg, ki az aki szívesen táborozna/nyaralna Székelyföldön, segítene árva gyerekeknek, ismerkedne angliai egyetemistákkal. Feltétel az angol és a magyar nyelvtudás, illetve az, hogy az utazását és napi egyszeri étkezését mindenki állja. Mi adjuk a lehetőséget, a szállást és napi kétszeri étkezést. Szilárd a Sapientián látta a hirdetést. Eredetileg két-két fordítót kerestem minden hétre, lévén az építkezés és a tábor két helyszín, de az első hétre csak egyet sikerült találnom. Az első napokban úgyis itt vagyok és fordítok én is aztán pedig Magyarországról jön Lívia és Marcell. A fehérlófiások csodajó estét szerveztek. Egyébkéntis foglalkoznak a gyermekvédelmis gyerekekkel, így ismerik őket, ami azért is jó, mert én csak most kezdek a keresztúri otthonokkal dolgozni és még újak Nekem ezek a gyerekek, szemben a csíkiakkal.
A parti után hazavonulunk. Az angolok teljesen kivannak. Valamikor hajnalban indultak északról hogy elérjék a délelőtti gépet. Tulajdonképp én is orangeways-eztem egész éjjel, úgyhogy jól esik bedőlni az egyik ágyba a parókia vendégházában. A másnap azzal indul, hogy megmutatom az angoloknak a „várost”, megtudják hol érdemes enni, hol érdemes inni. Megismerkednek a Bianka étteremmel is, ami ebben a pillanatban még erősen építési-terület, de már nyitva van és megalkudtam a gazdával, hogy itt lesz az angolok vacsorája mindig és az építkező csoport ebédje. Az étterem nemrégiben leégett, de ahogy telnek múlnak a napok a Bianka teljesen kikupálódik és a tábor végén már senki nem ismerne rá.
Az első nap azért is ilyen, mert most költöznek fel a gyerekek az otthonokból a táborba. Székelykeresztúrtól öt kilométerre van Sóskút, ahol az erdő szélén áll a gyerekvédelem villája. Ide sétálnak, majd minden reggel az angolok, hogy más és más programot hozzanak a gyerekeknek. Ebéd után „ejtőernyő” játékok vannak, aztán a csocsó asztalokat támadják le. A Csíkban megszokottnál szigorúbb rend van ebben a részlegben, de közben az az érzésem, hogy a gyerekek jobban megbecsülnek mindent amit kapnak, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy jobban is örülnek a dolgoknak. Nekem is tapasztalatszerzés ez. Megismerem a gyerekeket és kiderül, hogy tudunk együtt dolgozni, hiszen Ernőnek a jövőben Udvarhelyről közelebb volna ez a részleg, mint a csíki otthonok. Nem gondolom, hogy oda nem kellenének önkéntesek, de ha minden jól megy, lehetne ide koncentrálni.
Este ahogy viszaértünk keresztúrra még kipróbáljuk a Lengyel kávézót, aztán nyugovóra térünk a gyermekotthonban. Mint később kiderül, a kevés fiú (köztük Én és Szilárd) sikeresen kiválasztotta az otthonban a lány szobát. A táborban a másnap izgalmas témája, hogy ki kinek az ágyában aludt. Nekem mint kiderül Miráé jutott. Ez a későbbiekben jó barátokká és csere-ágy társakké tesz minket. Édes dolog, hogy a gyerekek készültek rá, hogy az önkéntesek az ő házukban fognak aludni. Nagyon büszkék rá, hogy kitakarítottak. Ferike - akinek a nevét az önkéntesek csak a kompról jegyzik meg: Ferry-ke - „Welcome” üzenetet hagyott a tévén. Másnap indul már az építkezés is. A csoport feladata az eddigieken túl, hogy összerakjanak egy profilt a gyerekekről. Kinek milyen háttere van, miért van ott, mit szeret, mit utál, mi akar lenni, milyen természete van. A jövőben ez jól fog jönni a későbbi egyéni önkénteseknek. Azon kívül, mivel a lányok belülről kifestik majd a házat, az sem mindegy hogy kinek a szobájába mit festenek. Ferike szereti a delfineket, Piri táncol, Endre a focit szereti. Mindenki megkapja majd a magáét. Igazából a lányoknak egyedül Évikével van gondjuk, aki édes kislány, de szeretné ha a lányszoba fekete lenne. Aztán amikor elmagyarázzuk, hogy ez nem jó ötlet és nagyon sötét lesz, kiegyezne fekete-fehér kockásban. Hihetetlen jó fejek.
Elindult a tábor, mindeki megtalálta a helyét, feladatát. Nekem is ideje visszamenni Csíkba, hogy megnézzem mi újság Katával, Jennyvel és az ottani ügyekkel. Valójában alig több mint egy hete indultam el Magyarországra és mennyi minden történt már azóta.
A következő hetek tétje hogy sikerül-e szigetelni, felújítani egy gyermekotthont, jó és érdekes tábort tudunk-e csinálni körülbelül négy héten át 120 gyereknek két helyszínen és hogy az ezalatt Erdélyben megforduló kb 30 önkéntes elégedetten megy-e haza, nem beszélve az én túlélésemről, ami nem prioritás, de fentieket figyelembe véve komoly sikerként volna elkönyvelhető. A nulladik nap kellemes felütés. Ernővel találkozom Marosvásárhelyen. Őt szemeltem ki kezdettől utódomnak a Székelyföldi programra. Ernő Udvarhelyen tanár, ami azt jelenti, hogy pont a nyári csúcsidőszakban ér rá legjobban, azonkívül van olyan fej, hogy az önkéntesek is és a gyerekek is szeretni fogják. Hiába nyár, eddig nem sikerült Őt úgy igénybe vennem, ahogy szerettem volna, mert épp kisfia született és mint tanárnak vizsgáznia is kellett, de ami késik nem múlik, Ernő még sokat segíthet Nekem a nyáron. Ő fuvaroz reggeli után a reptérre, aztán felvesz ott egy önkéntest és elviszi Csíkba, mert én majd pár nappal később tudok csak menni, amikor elindítottam a keresztúri gyerektábort és az építkezést.
Ernő, Kata nevű önkéntes lányt várja, akinek az érkezése nagy durranás, mert minden idők első magyarul beszélő angol önkéntese. Hát persze, hogy a szentkirályi gyerekekhez osztottam be. Simonban még ott van Jenny. Oh te jó ég! Őt aztán jól magára hagytam. Három nap Magyarország, aztán meg ottmaradok Székelykeresztúron, tábort indítani. Tehát Simonban Jenny van, Tusnádon pedig két hét múlva a gyerekotthonban lesz a tábor, oda jön az összes többi otthon négy héten át. Kicsit hadd pihenjenek előtte! A mi önkénteseink megérkeztek. Egy angol egyetemista csoport. A koncepció, hogy a fél csoport felújít egy otthont, a másik fél pedig tábort csinál a gyerekeknek. Kicsit megijedek, ahogy sorolnak kifelé a reptérről. Egyik szőke lány a másik után. Ahogy látom tízen vannak, végül ha jobban megnézem srácok is akadnak közöttük. Eredetileg tizenkettőről volt szó, aztán a reptérre már csak tizenegyet vártam, végül pont a csoportvezető nem jött meg, mert megbetegedett. Jó kezdet. József, a gyermekvédelmi központ-vezető fura mosollyal néz rám, aztán meg is jegyzi, hogy „Fiatal a csapat...”. Még jó, hogy nem arra kérdezett rá, hogy fognak a lányok építkezni. „Nem lesz gond! Ezek minőségi önkéntesek.” nyugtatom Őt és Magamat is.
Ismét hihetetlen árakat kaptam buszra, autóra, bérletre, vonat pedig nem is jár normális időpontban. Még szekérrel is próbálkoztam, hiszen vagány kaland naponta szekérrel járni egy hónapig. Ezt tuti mesélnék otthon. Azt gondolom, hogy kreatív és álhatatos fickó vagyok, de Székelykeresztúr majdnem kifogott rajtam. Komolyan gondolkodni kezdtem, hogy az utolsó pillanatban máshová szervezem a csoportot. Aztán egy nappal azután, hogy minden összeállt az elfogadható költségeken belül (bérelt panzió, taxifuvar naponta oda-vissza), József jelezte, hogy meggondolta és lakhatnak a gyermekotthonban. Ez volt az a pillanat amikor nem rajtam múlt, hogy végül a gyermekotthont választottuk szállásul.
Amilyen nehezen indult azonban a történet, olyan jól folytatódott. Az első éjszaka egy városközpontban lévő (és ezt ismét szeretném idézőjelbe tenni) vendégházban volt, de előtte a Fehérlófia Közösségi Házban csináltunk Istenhozott-partit az önkénteseknek, ahol együtt játszottak, ettek a gyerekekkel. Ide érkezett Szilárd, aki az első héten a fordító lesz. Mivel nem volt keretem fordítókra, azt találtam ki, hogy a erdélyi és magyarországi egyetemeken hirdetem meg, ki az aki szívesen táborozna/nyaralna Székelyföldön, segítene árva gyerekeknek, ismerkedne angliai egyetemistákkal. Feltétel az angol és a magyar nyelvtudás, illetve az, hogy az utazását és napi egyszeri étkezését mindenki állja. Mi adjuk a lehetőséget, a szállást és napi kétszeri étkezést. Szilárd a Sapientián látta a hirdetést. Eredetileg két-két fordítót kerestem minden hétre, lévén az építkezés és a tábor két helyszín, de az első hétre csak egyet sikerült találnom. Az első napokban úgyis itt vagyok és fordítok én is aztán pedig Magyarországról jön Lívia és Marcell. A fehérlófiások csodajó estét szerveztek. Egyébkéntis foglalkoznak a gyermekvédelmis gyerekekkel, így ismerik őket, ami azért is jó, mert én csak most kezdek a keresztúri otthonokkal dolgozni és még újak Nekem ezek a gyerekek, szemben a csíkiakkal.
A parti után hazavonulunk. Az angolok teljesen kivannak. Valamikor hajnalban indultak északról hogy elérjék a délelőtti gépet. Tulajdonképp én is orangeways-eztem egész éjjel, úgyhogy jól esik bedőlni az egyik ágyba a parókia vendégházában. A másnap azzal indul, hogy megmutatom az angoloknak a „várost”, megtudják hol érdemes enni, hol érdemes inni. Megismerkednek a Bianka étteremmel is, ami ebben a pillanatban még erősen építési-terület, de már nyitva van és megalkudtam a gazdával, hogy itt lesz az angolok vacsorája mindig és az építkező csoport ebédje. Az étterem nemrégiben leégett, de ahogy telnek múlnak a napok a Bianka teljesen kikupálódik és a tábor végén már senki nem ismerne rá.
Az első nap azért is ilyen, mert most költöznek fel a gyerekek az otthonokból a táborba. Székelykeresztúrtól öt kilométerre van Sóskút, ahol az erdő szélén áll a gyerekvédelem villája. Ide sétálnak, majd minden reggel az angolok, hogy más és más programot hozzanak a gyerekeknek. Ebéd után „ejtőernyő” játékok vannak, aztán a csocsó asztalokat támadják le. A Csíkban megszokottnál szigorúbb rend van ebben a részlegben, de közben az az érzésem, hogy a gyerekek jobban megbecsülnek mindent amit kapnak, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy jobban is örülnek a dolgoknak. Nekem is tapasztalatszerzés ez. Megismerem a gyerekeket és kiderül, hogy tudunk együtt dolgozni, hiszen Ernőnek a jövőben Udvarhelyről közelebb volna ez a részleg, mint a csíki otthonok. Nem gondolom, hogy oda nem kellenének önkéntesek, de ha minden jól megy, lehetne ide koncentrálni.
Elindult a tábor, mindeki megtalálta a helyét, feladatát. Nekem is ideje visszamenni Csíkba, hogy megnézzem mi újság Katával, Jennyvel és az ottani ügyekkel. Valójában alig több mint egy hete indultam el Magyarországra és mennyi minden történt már azóta.
1 megjegyzés:
Valóban nem egy építőbrigád jut eszembe a csoportkép láttán, inkább valamiféle "fashion show" tagjai. De nagyon szépek! Ahogy a segesvári óratorony is. A jobb oldali "angol" csaj meg ismerősnek tűnik valahonnan.
Megjegyzés küldése