Csíkba hazafelé kipróbálom a romániai magánvonatot. A Keresztúr-Udvarhely vonal nincs benne a hivatalos CFR menetrendben. Itt a Regiotrans dieselei járnak mérsékelt gyakorisággal egészen Segesvárig. Vannak aztán olyan vonalak is, ahol az állami és a magánvonat is jár. Ha az ember nem odavalósi akkor nemigen szerez tudomást ezekről a járatokról, csak nem érti miért marad ki olyan sok idő egy-egy vonat között. A román vasút egyébként már magában egy élmény. Valószínűleg így van más a mi magyar állami vasutunkkal is. Olyan rejtélyek kapcsolódnak a vonathoz, amit sosem fogok megérteni.
Hogyan lehetséges, hogy a vasútnál pontatlanabb közlekedési eszköz aligha létezik? Egy kizárólagos, zárt pályán haladó járműről beszélünk, ami minden más relációval szemben előnyt élvez. Ezzel kapcsolatban már írtam élményeket a blogra. Még az is előfordult, hogy épp ennek köszönhettem, hogy a végén elértem a járatomat. Mégis minduntalan hitetlenkedve és értetlenül állok a vágány mellett, amikor a néha órákat késő vonatot várom. A másik rejtély az árképzés. Miért kerül egy tökéletesen sima pályán, tehát energiahatékonyan, többnyire elektromos árammal hajtott mozdonnyal (költséghatékonyan) relatíve nagy létszámhatékonysággal közlekedő járműn annyiba a jegy, hogy majdnem mindig megéri inkább autóval menni? A minőség egy másik dolog. Én általában annál jobban kedvelek egy vonatot, minél lerobbantabb. Talán a balatoni nyári leutazásokat idézi, talán csak több benne a stílus, nem tudnám ezt megmagyarázni. Mindenesetre ebből a szempontból a román vasút is kitesz magáért. A Székelyföldön közlekedő emeletes vagonok egyenesen olyanok, mintha valami apokalipszis utáni infrastruktúrát idéző filmből gurulnának elő. A gond viszont általában a menetrend, ami a leglehetetlenebb időpontokban eredményez vonatokat és azok hiányát is.
Mégis azt mondom, hogy Hargitán sajnos nem megy át a vonat. Vagy busz van, vagy stop és én több okból is utóbbit részesítem előnyben. Romániában óriási kultúrája van az autóstopnak. Alapvető közlekedési mód és meglehetős hipokratikus módon úgy hívják, hogy „alkalmi”. Nagyon sokan „alkalmiznak” rendszeresen, akár minden nap, reggel faluból városba, délután pedig haza falura. Nem is ingyenes alapú általában, hanem az utazási költségek egyfajta megosztása a cél. Vagy egyből megmondja az autós, hogy mennyit kér, vagy a stoppos rákérdez, de általában megközelítőleg fix tarifája van egy útnak, amit kérés, kérdés nélkül ott hagynak a műszerfal alatt. Én saját autóval voltam Székelyföldön és általában is elég hajtós volt a programom, nem gyakran értem rá stoppolni, de elég sokat szállítottam és általában jó élményeim voltak. Sosem kértem pénzt, de így is előfordult, hogy valaki ennek ellenére hagyott valamit „kávéra”. Az egyetlen út, aminél szívem szerint igényeltem a hozzájárulást pont a Hargitán átvezető. Itt ugyanis az öreg Golf nagyon megérezte a plusz súlyt, fölfelé.
Kifejezetten tapasztalatszerzés céljából stoppoltam le még áprilisban Sepsiszentgyörgyre, ami rögtön több dologra is megtanított. Előszöris hétvégén nem könnyű stoppolni. A hétközben bevett alkalmizó hely és sorra mindenki fuvart talál, az hétvégén tiszta pangás. Minden autó tele van családdal, rokonokkal, állatokkal. És valahogy nem is mennek az emberek távolságra. Kifejezetten zokon vettem a fejcsóváló lefelé mutogató sofőröket, akik otthagytak állva és értelmezésem szerint „Itt maradsz Apukám!” jelzést küldtek felém. Nem egyszer én is bemutattam Nekik, aztán csak jóval később tudtam meg, hogy ez a kézjel annyit tesz „Csak ide megyek, nem távolságra”. Innen már késő volt elszégyellni magam. Nem is tettem, hanem megtanultam a kézjelet.
Izgalmas még útkereszteződéseknél próbálkozni. Itt sokszor az ember jelzi, hogy merre is megy tovább, ha már tábláról nem gondoskodott. Mindenesetre biztos hogy van jó szándék az itteniekben és idővel én is egyre többet stoppoltam. Ha valaki felvett, rendszerint eldumáltunk és amikor megkérdeztem mivel tartozom, nemigen kért senki sem pénzt a stoppért. Aztán valahogy elkezdett a sorsom román teherautósofőröket hozni elém. Valahogy mindig ők álltak meg Nekem, ki tudja miért. Ez a hargitai átkelés is így alakult.
Sárga teherautó megáll, kinyitja az ajtót én bemondom, hogy „Csíkszereda”, aztán a biztonság kedvéért rádobom a „Miercurea Ciuc”-ot. Érezhető a habozás a másik részről, de ha már megállt nem eresztem, felpattanok és elindulunk. A műszerfalon keresztek, és mindenféle kis ikonok, a tükör szentek akasztófája, itt járják az ablakban bizarr táncukat . Beüt a felismerés, hogy ez csakis egy orthodox román kamionsofőr lehet. Pillanatra eszembe jut az örökzöld sláger Lászlónál és Krisztinél „sunt soferi de camion” azaz „Teherautóvezető vagyok”. Köszönök, mondom az embernek: „Magyar vagyok”, majd meg is ismétlem, hogy „Magyar”, mire tompa hördülés mellett olyan tekintet a válasz, amiből csepp kétségem sincs felőle, hogy nem rajong büszke népünkért. Gondolom feldobom egy kicsit, ne valami problémás székelynek nézzen, így hozzáteszem: „Budapestről”. Ezt nem kellett volna. Az ember rosszkedve szemmel láthatóan fokozódik. Gondolom nem erőltetem a nemzetiségi hovatartozás kérdését. Úgyse tudok románul. Felhívom Istvánt, hogy mit mondhat az ember kedveset egy ilyen helyzetben egy dák leszármazottnak? Sokat nem derítünk ki, hanem a fuvarosom van olyan figyelmes, hogy lehalkítja telefonálás közben a rádiót. Aztán valahogy elkezdenek záporozni a hívások és ő minduntalan visszavesz a rádióhangerőből. Nem vártam volna hasonlót. Végül a hegy tetejéig egészen megszokjuk egymást. A gyenge kezdett és hiányos nyelvtudásom miatt sokkal több beszélgetés nem történt köztünk, úgyhogy helyén van a 10 lej. Leteszem és Csíkszereda határában, az elkerülőútnál elköszönök tőle. Teljes román nyelvi arzenálomat felvonultatom: „Multumesc! La revedere! Drum bun!” azaz „Köszönöm! A viszonlátásra! Jó utat!”
Van vagy két napom Csíkban hogy találkozzak Katával, akit nem tudtam bemutatni az otthonban, hiszen Ernő hozta el a reptérről. Rajta kívül megérkezett Susan, akinek még telefonon intéztem szállást a saját kollégiumomban. Annak idején ő volt az egyetlen önkéntes amikor érkeztem és egy hónapra rá ment haza a vitorlására, de ismét visszatért meglátogatni a gyerekeket egy hétre. Úgy látszik valóban kötődik hozzájuk. Aztán ha már így benne vagyok a szervezésben gondolni kellene arra is, hogy kevesebb mint két hét múlva indul a csíki tábor. Azon is kell dolgozni. És véglegesre le kell tárgyalni a szombatot, ami a keresztúri angol csoportnak lesz teljes napos programja. Mire minden kész, mehetek is vissza Udvarhelyre, ott találkozom az angolokkal szombat reggel, miután összeszedtem Jennyt, akinek véget ért a programja és vasárnap utazik majd haza, de a szombatot az önkéntes csapattal tölti. Kihagyom a stoppot és az öreg Golf visz át a Hargitán. Újabb strigula a műszerfalra ragasztott átkelésszámlálón. Ki tudja mennyi fog összegyűlni a nyár végére? Talán meglesz az 50 is.
Az angoloknak a legjobbnak tartott keresztúri étteremben, a Bonfiniben intéztem svédasztalos reggelit. Sikerült egész jó árat kialkudni. Oda is vannak tőle, milyen jó volt, ahogy lekászálódnak a Regiotransról Udvarhelyen. Relatíve korai ebéd van, mert el kell érnünk a Zetelakára menő buszt. Persze beszóltam a buszpályaudvarra, hogy várjanak meg minket de tutira azért nem lehet menni. Kellemes ebéd Udvarhelyen. Kár, hogy Ernőnek más dolga van és nem tud velünk jönni. Nem bántam volna, ha kicsit látom, hogyan szocializálódik angolul beszélő önkéntesekkel. Az angolok egyébként nagyon lelkesek. Szeretik a gyerekeket, szeretik a tábort és hihetetlen, de még Keresztúrt is. Pedig sok látnivaló nincs ám ott. Petőfi körtefája és a Gyárfás kúria, Nekik biztos nem jelent sokat, a Kőkereszthez felmászni pedig nem hosszabb program 1-2 óránál. A szombati program számomra nem izgalommentes. Egyrészt, hogy sikerül-e tényleg, mindent pontosan időben tartani, másrészt olyan helyre viszem őket, ahol sosem jártam. Én felajánlottam, ők választották és bár semmiképp sem fért volna bele az időmbe, mégis bosszankodom, hogy nem néztem meg a helyet. Kenuzni megyünk a Zetelaki Gáthoz.
Az a helyzet, hogy se a gátnak, se Zetelakának még a környékén sem jártam. A kritikus pont rögtön a busz, ami nem visz el a bázishoz, hanem le kell róla szállni egy sorompónál és két kilométert gyalogolni. Végül vagy 5 kilométerrel túlmegyünk és rossz sorompónál szállunk le. A helyzet elég reménytelen. Busz itt nem jár azon kívül amiről épp leszálltunk, visszasétálni nem élmény és el is menne vele a délután nagy része. Telefon aztán végképp nincs. Amíg a csoport elindul vissza hátramaradok, hátha fogok térerőt, de reménytelen. A megoldás az autóstopp! Teherautó jön, útépítő. Leintem. Jóval arrébb áll meg, de utánafutok és hát nem megint egy román sofőr vezeti. Valahogy elmondom neki, hogy fel kell vegyük a 100 méterrel arrébb sétáló szőke lánycsoportot. Ezzel a gondolattal hamar megbarátkozik és megállunk az angolok mellett. Nem veszik egyből a lapot. Elmondom nekik, hogy van vagy 6 hely a fülkében, a többieknek pedig irány a plató. Lassan indul a projekt, de végül aztán mindenki a platót akarja. Imádják. Most jövök rá, hogy ez életük első stoppja. Lelkesek, fényképeznek, integetnek, beleragadnak a szurokba, de sebaj. A gátnál kiszállunk és megköszönjük. A pénzt hiába kínálom, nem fogadja el a sofőr. Ismét hasznosnak bizonyulnak az elsajátított románnyelvi formulák. Ennek az embernek most igazán hálás vagyok.
A Zetelaki Gát igazán monumentális mint minden ilyen létesítmény. Valahogy mégiscsak sikerült viszonylag elfogadhatóan beilleszteni a környezetbe. El tudja az ember fogadni mint a táj természetes tartozékát. A tó pedig igazán gyönyörű mögötte. A fényképezkedés kihagyhatatlan. Most hogy visszakerültünk a gáthoz, felsétálhatunk a másik oldalán és minden reményünk megvan, hogy eljussunk a kenus bázishoz. A séta közben kiderül, hogy ezek nem valami kenuzó angolok ám. Afféle Kelet-európai egzotikumként szavaztak rá a tavi kenuzásra. Néhányan még úszni sem tudnak. A tervezett négy kenuból kettőt rögtön visszamondok és egy strandoló, illetve kenuzó csapatra osztom őket. A bőrük olyan fehér, hogy a visszatükröző napfény ellen, kezemet a szemem elé kell tegyem ha rájuk nézek. Szerencsére hoztak száz faktoros naptejeket, amivel már kenik is egymást. Végül nagy siker a kenu. Szeretik, úsznak (már aki tud), napoznak.
A nap azonban még nem ért véget.
Mialatt én a csoportal programozok, vonattal érkezik Csíkba egy önkéntesem: Dan. Képtelenség egyszerre két helyen lenni, úgyhogy Istvánt láttam el részletes instrukciókkal és ő fog Dan-re várni a pályaudvaron. A kihívás nem kicsi. István egy szót sem beszél angolul, úgyhogy én fogok köztük fordítani létfontosságú dolgokat, telefonon és István viszi le Dan-t a szállására és a gyerekotthonba Szentsimonban. Nem kis feladat neki és igazán hálás lehetek, hogy elvállalta. Végül jól sül el a dolog, bár a vonatuk természetesen késik, így egy Petőfi utcai sörözést és mutogatós Csíkszereda túrát közbe kell iktassanak.
Ezenkívül még egy izgalmas dolog van hátra. Mivel az esti időpontban, amikor visszamenni terveztünk már a gátig sem megy a busz, le kellett szerveznem, hogy az ivói busz kerüljön el a gáthoz és vegyen fel minket. Ezt szeretem még nagyon Romániában, hogy ilyen dolgokat meg lehet oldani. Magyarországon, ha hasonlóval próbálkozom rosszabbik esetben szemberöhögnének, jobbik esetben pedig azt mondaná a túloldalon az irodista, hogy egy menetrend szerinti busz útvonalán a Jóisten sem tud módosítani, vonatkozó kormányrendelet nélkül. Azon túl viszont, hogy ezt letárgyaltam és még aznap is megerősítettem, csak reménykedni tudok benne, hogy a busz valóban felbukkan. Egy csapat szőke angol lánnyal nem volna nagy élmény nekivágni az országúti éjszakának gyalogosan.
A busz azonban egyszer csak megjelenik. Megfordul, leparkol, ajtót nem nyit mert a nyár miatt úgyis nyitott ajtókkal jár. Egy öreg Franciaországból leselejtezett kocsi ez, ami élénken árulkodik a román távolsági buszközlekedés jellegzetességeiről.
Ez utóbbi igazi katasztrófa Romániában. Sok évvel ezelőtt megszűnt ugyanis az egységes állami buszvállalat, az Itas. A piacot apró társaságok osztották fel, melyek a legkülönbözőbb, egymást részben átfedő vonalakon közlekednek, általában Európa boldogabbik feléből leselejtezett csotrogányokkal, vagy az Itastól privatizált remek Ikarusokkal. Interneten fellelhető menetrend van hogy van, sokszor nincs. Ha van egy városnak buszpályaudvara, akkor ott egész sok hasznos infot meg lehet szerezni az ott megforduló járatokról. Ezeket az információ négyzethálós füzetében tárolják. Csíkszeredának azonban a legutóbbi időkig nem volt buszpályaudvara, mert azt is eladták, így a buszok a pályaudvar előtt az úton álltak meg többé-kevésbé véletlenszerűen és információról legfeljebb álmodni lehetett.
A lényeg azonban, hogy a várva-várt Csavargó Trans busz itt van és mi beérünk időben Udvarhelyre. A megrendelt vacsorát még délben átalakíttattam, mert kiderült, hogy az angoloknak elegük van a levesből, úgyhogy bort kapnak helyette. Van is sikere. Mindenki egyetért hogy jó kis nap volt. A társaság nagyobbik része vonattal megy vissza Keresztúrra, négyen viszont beférnek hozzám a Golfba. Mivel azonban a vonatozás annyival tovább tart igazán ki kellene használnunk az időt, így még megállunk a Dzsungel Club-ban egy Somlói Fagylaltkehelyre. Így már igazán teljes a nap. Közlekedtünk mindenféle járművel, kipróbáltunk mindenféle ennivalót. Másnap Segesvárra mennek kirándulni, én pedig hajnalban viszem Jennyt a reptérre és pár órával később begyűjtöm Imogent, aki Dan-nel együtt Jennyt váltja Szentsimonban. Elég zsúfolt hétvégére kerekedett ez és nemegyszer hajszálon múlt a kudarc. De az emberek jóindulata és a szerencse kisegített. No és semmiképp ne feledjük a gondos szervezést! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése