Hol volt, hol nem volt... Áram és víz ínség Mama Aichinál

Szállásom Shamsiban, Mama Aichinál van, aki vagány nő és családfenntartó matróna. A hajától először megijedtem. Úgy tűnt mintha a megszokott apró fekete fürtök műanyagból lennének olyan furán fénylettek.

 Aztán kiderült, hogy tényleg abból vannak. A vacsoránál a Mama már haj nélkül jelent meg. Nem mondom, hogy kopaszra borotválva komolyabb vizuális gyönyörűséget jelent, de bárhogy is, az a fura haj tuti nem javít rajta. A nála bérelt szobám minden várakozásomat felülmúlja. Nekem nem jelent különösebb nehézséget, hogy nincs (amióta itt vagyok még nem volt) folyóvíz és gyakran nincs áram. Ha elvették, elvették, ha nem adják, nem adják. A „vödörfürdő” tökéletes, a petroleumlámpa pedig szintén jól működik. Vicces dolog lobogó láng mellett blogolni, az akkumulátoros laptoppal. Persze az internet is ugyanúgy akadozik mint az áram, de ezt tőle függetlenül teszi. Sokkal fontosabb ennél, hogy Mama Aichi kíválóan főz és mindig vigyorog. Három lánya él vele és van még egy befogadott értelmi sérült kislány is. A fia állítólag Indiában tanul, egyetemen. Nagyon bevett dolog, hogy itt a rokonok, a közösség, vagy valaki a környékről befogadja az árva vagy eldobott gyerekeket. Igy vette magához ő is a negyedik kislányt.

Shamsi nagyon kevert lakónegyed Arusha peremén. Vannak takaros szép porták mint a Mamáé, de általában sárból tapasztott kunyhókból áll a hely. Ez különleges hangulatot ad neki. Amikor hazajövök, gyerekek kiabálják „Mzungu! Mzungu!” azaz „Fehér ember!”, aztán hozzájön az is, hogy „adj pénzt!”, de nem veszik zokon ha nem ad a fehér ember. Egyáltalában nem hagyják, hogy ne gyakoroljam kevéske swaheli tudásomat. A 15 perces ut a dalabol kiszallas es az otthon kozott folyamatos kommunikacioval zajlik. „Habari!” „Nzurri, sana. Habari” „Mambo vipi” „Mambo” „Hujambo” „Sijambo” „Karibu” „Asante”. Jópofa dolog ez. Nem mondom, hogy mindenki mosolyog, de sokkal többen mint otthon. A Mama háza vályogfallal van körülvéve. Ha az ember be akar jutni, akkor hangos „Hodi”-val kér bebocsátást.

A szobám a tyúkól mellett van. Ez nem jó hír. A Mama őrült kakasa az első itteni éjszakámat teljes hosszában végigordibálta. Kevéske hangján szegény folyamatosan nyomja a rekedt kukurikut. A Mama nagyon jól és változatosan főz. Lehet meg kellene pendítenem a kakasleves gondolatát.

Mindent összevetve sokkal jobbak a viszonyok mint vártam. Betonpadló van döngölt föld helyett es még fürdőszoba is tartozik a szobámhoz. A folyóvíz nem nagyon hiányzik, ha ott áll a nagy hordó, amiből mindig lehet meríteni. Iváshoz persze még a helyiek is forralt vizet használnak, de én nem is számítottam másra, amikor Tanzániába jöttem.

Az első estém nagy része szúnyogháló foltozással telt. Meglehetős lukak tátongtak az ágyat fedő hálón, ami persze nem fog ki egy gyakorlott magyar utazón. Anyukám biztos boldog lett volna ha tudja, milyen hamar hasznát vettem a varrókészletnek, amit összerakott.

A szekrényemen egy azóta biztosan tönkrement „hosszabb, erősebb” hajat reklámozó cég hirdetése van kiragasztva. Talán a Mama fiatalkorából származik, amikor ő is próbált szép lenni. Azóta valószínűleg már ő is feladta és a cég is. Itt mindenesetre mindenki kopaszra vágat. Nők, férfiak, aztán egy kicsit hagyják nőni, de nem sokat. Nem is értem miért van ennyi „beautiful hair” feliratokkal ékeskedő fodrászüzlet. A szoba rajtam kívül olykor egyéb állatoknak is otthont ad. Az eddigi legkedvesebb vendégem egy közepes méretű gyík volt. Állítólag megeszi a szúnyogokat. Arra gondolok, hogy ettől nem lakhat jól, mert én még egyet sem láttam amióta itt vagyok. Mégis azt mondják, ha az ember nincs antimaláriás szeren, akkor érdemes szúnyoghálóval aludni. A mai bejegyzést be is fejezem és bebújok alá.