Egy marhanagy medvetalp kaktusz és egy vadparadicsom között üldögélek, előttem banánfák és kukorica. Az utolsó órákat töltöm Materuniban.
Azért jöttünk ide Mikulás napján, hogy egyik önkéntesünk üzleti tervét megosszuk a falu főnökével. A cél az volna, hogy ez a kicsi falu a Kilimanjaro oldalában, saját kezébe tudja venni a sorsát, a turizmus-bevételeknek ne csak a morzsáiból részesüljön és több látogatót is tudjon fogadni. Biztosítani kellene, hogy ez a forrás ne a közösség kárára váljon, hanem jusson belőle oktatásra és olyan beruházásokra, ami itt tartja a fiatalokat. Fentiekből nem nyilvánvaló, hogy miért írok a címben édenkertről. Pedig ez a falu egy istenáldotta hely. Ezen a gyönyörűséges hegyen minden megterem, amit az ember el tud képzelni. Vulkáni talaj, sok eső, sok napsütés, a hegyről leomló patakok, források. Mi kell még a mezőgazdasághoz? Nehezen szedem össze a gondolataimat. Talán a legjobb ha képeket mesélek el. Az első, amikor kiállok Eli, a vendéglátó háza mellé, közvetlen a lábam előtt hatalmas, meredek völgy nyílik de a messzeségben, a felhők között meglátom a Kilimanjaro csúcsát. A völgy túloldalán kis házak, kalyibák, meredek, művelt földek és akkora, de akkora fák, hogy ha nem kis fekete gyerekek integetnének az út végén, akkor azt hihetném óriások országában vagyok. Hogy nőhetnek ekkorára a fák? Szerintem némelyik kilencven méter felett van. Mit gondolhat a kis fekete gyerek a helyéről a világban, ha ekkora fák és ekkora hegy tövében nő fel?
Aztán ott van az előző esti vacsora emléke. Az asztal közepén petróleumlámpa, körülötte a szokásos hőtartó tálakban várakozik a rizs, a banánragu, főtt spenótlevél-szerű zöldség és „pörkölt”. Az egyik székben ott ül a kislány, a karfán álló olajlámpás lángja csillog a szemeiben. Mellette már oda van készítve a kézmosótál, kancsóval. Szép szokás itt, hogy étkezés előtt a házigazda körbejár és mindenkinek tölt a kezére kézmosáshoz. Megüli a szobát a munkás nap utáni csend, a tisztes szegénység csendje. Valahogy senkinek nem kívánkozik vicceset mondani, nevetni, pedig nemrég még körbejárt a banán sör az egyik kocsmában. Igaz még a kocsma kifejezés is túlzás. Ez csak egy kalyiba a többi között, sör-reklámmal a falán, ahonnan elszalasztanak egy gyereket valahova ha az ember mást kér, mint banán sört. Ott is petróleumlámpa világít és zakatol a varrógép, mert egy kocsmában az sem árt. A tulajdonos fejlámpával jár körbe, néz az üzlet után. Szép de számomra kevéssé kedvelt szokás a banánsör megosztása a közösséggel. Így amikor a "főnök" széles mosolyra-húzva kivillantja hiányos, barna fogsorát és kínál, akkor egyet kortyolok az udvariasság kedvéért, majd megköszönöm, de inkább kérek egy Kilimanjarot. És természetesen fogpiszkólót, mert a banánsör után az is kell.
Sok minden történt aznap, amit a kocsmában meg kellett beszélni. Reggel a vízesés, ahova csak Elivel ketten mentünk csodaszép volt. Egy óra hosszat tartott mire leértünk a völgy aljába és ott találtuk magunkat a harminc emelet magasból zuhanó permet alatt. Szinte vártam a liánon lendülő Tarzan harci kiáltását. Visszafelé is sokáig tartott az út. Elit mindenki ismeri a faluban, itt született, mindenkivel meg kell állni elbeszélgetni. Meghívott karácsonyra. Nem tudom hogyan jutna ugyan hely, mert ő is hazahozza a családját és mindenhonnan hazasereglenek a rokonok, de ez még ráér. A falu állítólag a vízesés aljában ünnepli a karácsonyt és vasárnaponként mise után is odamennek fürdeni a kis tóban. Kár, hogy nincs vasárnap. Ezt még megnéztem volna.
Délután a falu tánccsoportjával volt találkozónk. Chris akarta látni hogy a tréningből mimindent sikerült átültetni a gyakorlatba. Mi pedig akartuk látni a híres produkciót, amit délutáni munkából összesereglő chaggák tartanak. Igazi élmény volt. Kivételes dolog egy ilyen érintetlen közösségbe érkezni. Két választás előtt állnak ugyanis. Az egyik, hogy bezárkóznak, megmaradnak olyan eredeti állapotban, ahogy most vannak. Ez azzal jár, hogy a legcsekélyebb pénz sem jut semmire. A sokszor járhatatlan úton továbbra is gyalog tudnak eljutni majd a városba, ha úgy adódik. Élelmük mindig lesz, de semmi egyébre és így oktatásra sem futja. A fiatalok mégis elmennek és aluliskolázottan a városokban próbálnak szerencsét. A kulturális értékek, mint amit a tánccsoport „produkciójában” láttunk jórészt elhalnak. A másik, hogy megpróbálják kiaknázni a turizmusban rejlő lehetőségeket, így lassanként az a báj veszik el, ami nekünk, akik most jártunk még ott, kijutott.
A legfrissebb élmény, hogy délelőtt Eli édesanyjával kávét készítettünk. A saját földjén termett kávét törtük meg famozsárban, elválasztottuk a héjától, megpörköltük és porrá törtük újra a mozsárban. Készítsd el a saját kávédat a leghagyományosabb módon! Szerintem másnak is tetszene.
Visszemegyek még Materuniba.
3 megjegyzés:
Ez a Materuni tényleg egy édenkert. Rákerestem a Google Earth-ön, de nem találtam. Moshitól keletre van jelezve egy rakás vízesés, gondolom ott lehet valahol. Egy honlapon azt olvastam van 150 méteres is. Az alá érdekes volna beállni zuhanyozni. Valahogy azt gondoltam szárazabb helyre mész, de ez egy kész dzsungel (persze Afrikában az is van). Nagyon jók a képeid és remek a blog! Kellemes olvasni a szürke budapesti télben.
Üdv
Pete Balázs
Bálint, nagyon szép és izgalmas helyen vagy, irigyellek:) Fanni
Igen, ez a jópofa dolog. Olyan helyeken járni ami még a térképen sincs rajta. A végén még én is felfedezek valamit mint Teleki Sámuel.:)
Megjegyzés küldése