2011. november 29., kedd

Szóba se jöhet Skandinávia...

Ki tudja miket fogok még a Kft dalból idézni a következő hónapokban. Jó lenne megemlíteni az oroszlánt, gorillát és a makákót, végsősoron a fülledt erotikát... A kultursokkról ugyan nincs benne szó, de részemről azt már pipáltam. 
 
Ha az ember fellapozza a Tanzániához kapcsolódó tudnivalókat, akkor az első helyen szerepel, hogy míg a „nyugati ember” számára az idő egy szűk keresztmetszet, addig az afrikaiaknak egy szinte korlátlan tenger, amiben a lényeg, hogy a lehetőséghez képest kellemesen teljen. Ehhez nem kell sok minden, főképp nem hajszolt idegeskedés. Aki a nyugati erkölcsöket és haladást irigyli és oda szeretne felzárkózni, annak dagadhat most a mellénye, hogy ebben a vonatkozásban kishazánk feltétlen a nyugathoz sorolandó. Lehangolóbb lehet számukra azonban, hogy ezt Tanzániával való összehasonlításban teszem.
Sajnos még sokszor előfordulhat a következőkben, hogy el kell ismerjem, nem készültem fel megfelelően erre az útra, annak ellenére sem, hogy Magyarországon a tervezettnél több időt töltöttem el előtte. Erre több ok van, de tény ami tény ennek köszönhető az is, hogy miután megérkeztem Dar Es Salaamba, egy eredménytelen taxi és riksa áralku, egy alkalmi személykocsis-fuvar, illetve életem első, vad dala-dala utazása után, illetve azt követően, hogy beszereztem a helyi telefonkártyát, bizony lemaradtam a kora reggel Arushaba menő buszról. A következő busz délelőtt 11-kor indult. Ez volt a terv. Felszállás során és azt követően négyen ellenőrizték a jegyemet és készítettek erről valamilyen feljegyzést. Ezeket természetesen soha senki meg sem nézi, de egyszer kíváncsi lennék, vajon archiválásra kerülnek-e? Ahogy elhelyezkedtem volna a lerobbant buszon előkerült egy ötödik és elég sötét-arcú (véletlenül sem a bőrszínére gondolok) hivatalos személy, aki újból leellenőrizte a jegyemet, felvette a nevemet és az ülésszámomat egy papírra majd megpróbált még meggyőzni arról, hogy a táskám biztonságos célbaérkezésének egyetlen valamirevaló záloga, ha erről 5.000 tanzán shilling fejében - természetesen féláron – ő biztosít engem személyesen. Nehéz szívvel és hosszadalmas vitatkozás után tudtam csak lemondani erről a kiváló ajánlatról, de az ő felbukkanásának köszönhető, hogy az előzőleg csomagtartóba rakott pakkot rövid úton magam mellé költöztettem. Gondoltam, hogy félig üres buszon ez nem probléma. Gondoltam... És a busz már indult is. A következő 2 órában folyamatosan járó motor mellett különböző sofőrökkel többször nekirugaszkodtunk az útnak, de azon túl hogy a busz lassanként telt utasokkal egy méterrel sem kerültem közelebb Arushához, eredeti uticélomhoz. A 10 órás buszút végül 140 perces késéssel vette kezdetét és 10 helyett 13 óra hosszan tartott. Mzungu, vagyis „nyugati” mivoltomnak tudom be, hogy senki sem szólt egyszer sem a két ülést elfoglaló táskámért, pedig voltak szakaszok, hogy többen is álltak. Talán ennek is van olykor haszna.
Másnap elkezdtem ismerkedni Arushaval. Azt mondaná az ember, hogy nem nagy város a 60.000 lélekszámmal, de Tanzániában igazán nagynak számít. Az „épített környezet” említésre sem méltó. Van egy független-szocialista Tanzánia emlékmű, ezen kívül pedig az „óratorony”. Mindkettő körülbelül a hetvenes évekből. Ezek a számunkra értelmezhető viszonyítási pontok. A többi az olyan mint lakóhelyemé, amit egyszerűen kibanda maziwa, azaz tejes-bódé néven kell bemondani a sofőrnek. Fentieken túl legfeljebb egyemeletes, rossz minőségű házak vannak és a szokásos, sárból tapasztott viskók. Ami itt valóban érdekes, az az emberek tarka tömkelege. A legvadabb színű ruhákban közlekednek nők, fejükön a legkülönbözőbb terheket cipelve. A férfiak némelyike maszáj leplekben széttaposott adidas cipőben rója a hepehupás földutakat. Reggeltől estig mindenki a városban nyüzsög. Nagyon kevesen vannak alkalmazásban, majdnem mindenki saját kreativitásával próbálja a megélhetését megoldani. Érdekes módon kevés kreatív megoldás származik ebből. Inkább mindenki árul valamit és jellemzően ugyanazt: gyümölcsöt, cukornádat, papucsot, telefonkártyát. Egy két érdekességgel mégis találkozik az ember. Kedvencem az autógumi feldolgozás. Ebből gyerekjátékok, papucsok, háztartási eszközök készülnek. Milyen lehet több ezer kilométert legurult kerék, futófelületén surranni az afrikai szaharában? Biztos, hogy a bordázat(?) nem éri el a biztonsági mélységet, de az MBT cipők gyártója megirigyelheti ezeknek a papucsoknak az ívét, tartósságban pedig versenyre kel a vibram-mal. Gondolom ha veszek ilyet akkor így kell majd bemondanom a méretet: 45/70 R13 Mivel itt most nyár van biztos nyárigumisat érdemes beszerezni.
Bevallom még nem értem igazán az embereket. Kicsit persze érdemes vigyázni tolvajokra, pénzre utazókra, rablókra, de általában mindenki barátságos. Nincs olyan, hogy végigmenjek a városon és ne szegődjön valaki a nyomomba elbeszélgetve arról hogy honnan vagyok, mit csinálok. Van hogy el akarnak valamit adni, de kevesebb mint az esetek felében. Inkább csak beszélgetnek. Nem kevésbé jó élmény, hogy figyelnek az emberre. Valamelyik nap a daladalan a többi utas és az utasfelhajtó kikezdtek egy pofát mellettem, mondván, hogy ki akar zsebelni. Nem nagyon fért volna hozzá semmihez és nem tudom milyen alapja volt ennek a gyanúnak, de jól esett hogy figyelnek rám. Sok meglepetést tartogat még ez a föld.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése