Sámson

Nem gondoltam, hogy erről írok legközelebb a blogra. Az élet azonban otthonról is szállítja a meglepetéseket, ha nem is váratlan, de konkrét tervdátummal mégsem felruházott eseményeket. Nem vagyok megdöbbenve, nem állok értetlenül azelőtt, hogy Sámson meghalt. 16 betöltött év egy kutya esetében több mint szép kor. Sokmindenhez elég.
Elég ahhoz, hogy az ember kötődjön és megszokja mint magától értetődő és nem változó dolgot, a négylábú társ létét. Elég ahhoz is, hogy az ember el tudja fogadni, hogy véget ér valami, ami teljes volt. És ha nem is okvetlen követelménye a teljességnek az idő, mégis sokat hozzátesz. Sok sztorit, sok élményt, megértést, megszokást és a végre való felkészülést. Erre is igaz, mint annyi mindenre: ha jó, akkor miért ne tartson még, ha pedig már nehéz, túl nehéz, akkor miért ne legyen vége? Sámsonnak jutott kaland és élmény az életben. Már ahogy lett, az is izgalmas volt. 95-ben, amikor Svájcban találkoztunk még csak 17 éves voltam. Éppen csak több, mint amit ő végül megélt. Emlékszem az anyjára és arra, hogy kóbor kutya ellenére feslett nyakörve volt. Konyhai kisegítő munka után, amikor sétálni mentem este a svájci tanyavilágban, a nagy és a kis kutya eljöttek Velem egy darabon. Arra jöttek amerre én és szívesen játszottak Velem. Életemben először éreztem kifejezetten, hogy milyen, amikor az ember önállóan társat talál és kapcsolódik hozzá és milyen egy társul szegődött élőlénnyel járni a világot, legyen az kutya, vagy ember. Miután visszajöttek Velem a szállodához és én lefekvés előtt láttam, hogy letanyáztak a bejáratnál még odaadtam Nekik a házigazdának eredetileg ajándékba vitt kolbászt. Ha a kíváló magyaros ízesítést nem is, de a tápértéket biztosan jobban értékelték a francia vendéglősnél. Így kezdődtek Sámson magyarországgal és magyar koszttal kapcsolatos élményei. Másnap reggelre csak a kis kutya maradt ott. Az anyja nem került elő többé. Általános vélekedés szerint otthagyta Nekem a 3 hónapos jószágot. Amikor másnap újra sétálni mentem újabb kolbászt kellett bevetnem, hogy - immár csak a kicsi – elkísérjen. Szerencsére Mami gondolt rá, hogy hungarikumokkal lepje meg a nyári gyakorlaton számomra munkát, szállást és egyebet adókat és szerencsére én nem éreztem annyira lekötelezve magamat, hogy ezeket valóban továbbítsam feléjük, így volt raktáron kutyaszelidítésre használható kolbász. Ugyancsak jól jött, hogy nem Tokajit, vagy fűszerpaprikát küldött Velem. Nem tudom, hogy ezzel volt-e összefüggésben, de ezt követően soha többé kolbászt nem csomagoltak Nekem ajándékba ilyen gyakorlatokra, munkákra, utazásokra.

Mindenesetre mindketten megtettük a választásunkat és Sámsonnal sokat jártuk a svájci vidéket. Nem egyszer kellett ölben hazavinnem, mert feladta a járást és mozdíthatatlanul kidőlt valahol az árnyékban. Tudtam hogy haza akarom hozni Magyarországra, ezért beoltattam minimálisan szükséges szerekkel. Persze azt is tudtam, hogy ez még nem legalizálja a határon át történő kutyaszállítást. Próba, szerencse, nekifutottam az útnak. Pórázt tulajdonképpen egészen addig nem ismertünk, amíg el nem jött a hazaindulás ideje. Itt azonban jó hasznát vettem. A bőröndöm fogantyújához kötöttem az ebet, mert szabad kezem nem volt. A tanyavilágból érkező jószág egészen elvesztette az irányt a berni pályaudvaron. Jobbra-balra rohangált, láthatóan nem tudott mit kezdeni a forgataggal. Továbbutazásunk egyszerűbb volt. Egy magyar charter busz vitt haza innen pestre és a buszsofőrök fejenként egy ezresért hajlandóak voltak felvenni mellém a kutyát, aki a székem alatt utazott, kivéve a határokon, ahol megkértem egy lány utastársat, hogy amíg átmegyünk, addig a busz hátuljában csokival folyamatosan etesse Sámsont, nehogy észrevegyék a határőrök elöl. Négy határon mentünk át. Otthon ha nem is meglepetés nélkül, de hamar elfogadták, hogy ezentúl lesz kutyánk.

Papival egy raklapra készítettünk Neki kutyaházat. Végig keverékként kezeltük az ebet és berni pásztor beütésre számítva nagytestű, hosszú szőrű kutyára terveztünk felnőtt korára. Így lett Papi ötlete nyomán a neve Sámson és így készült a kutyaház kutyavilla méretűre. Ehhez képest Sámson kicsi maradt és rövid szőrű, de amíg a kertben élt, szívesen lakta óriási házát. Mint később kiderült fajtiszta Appenzelli pásztor volt, amit törzskönyvvel is igazoltak, és már akkor azt mondta a svájci kutyaszaki, hogy nagyon hosszan fog élni. Nem tévedett. Pedig autó is gázolta a kutyát és volt fél év, amikor azt hittük hogy végleg elveszett. Egyszercsak aztán felhívott egy cigányasszony, hogy „étkezési térítésért” visszaadja. Visszavettük. Térítést nem fizettünk. Papi bedobta a jogász terminológiát és a cigányasszony boldogan szabadult az ebtől.

Sámson azonban mindigis kóborló kutya maradt. A vérében volt. Jobban ismerte a környéken lakókat mint én. Amikor együtt sétáltunk tökismeretlenek köszöntötték lelkesen „Szia Sámson”-ozva. A boltban a hentesek mindennap hússal és csonttal várták. Volt ismerős, aki 6 buszmegálló távolságból hozta haza. A legkellemetlenebb az volt, amikor szembejövő kutyabarátok ugyanilyen színű, ismeretlen apától frissen született kiskutyáikról számoltak be. Nem győztem mosolyogva bólogatni és Sámsont gyorsan magam-után vonszolva eltűnni a környékről.

Amilyen barátja volt azonban Sámson az embereknek, annyira konfliktusos volt a kapcsolata a többi kutyával. Valamiért utálták. Már ahogy megjelent egy utcában, rögtön annak teljes hosszában gyűlölködő ugatás fogadta. Valószínűleg a hátát védő ösztön alakította ki benne azt a különös szokást is, hogy dolgát jellemzően fenekét a kerítésnek vetve végezte el, jellemzően annak a túloldalára.

A nagy lángon zajló élet még biztos sokáig tartott volna és talán Sámson is tovább él, ha nem vakul meg két szem-operáció után teljesen. Kénytelen volt visszavenni utána a tempóból, de még vakon is el-elkóborolt. 

 Öregkorára zsémbes vénség lett, ki-be mászkálva egyik-másik ajtón és állandóan ugráltatva másokat, hogy kiszolgálják szeszélyeit. Mégis családtag volt nálunk, aki eltöltött velünk 16 évet. Hosszú és teljes élet után ment el, ami emberek közül is keveseknek jut. Zsémbes, szeszélyes jószág, aki azonban a világon senkinek sem ártott volna Magát mindig megvédte, de másokat legfeljebb megugatott. Ősöregen is olyan lelkesedéssel indult sétálni, mint sok-sok évvel azelőtt. Milyen jó, hogy bár 2 hónapja világgá jöttem, mégis kevesebb mint egy hete még sétálhattam Vele. Sejthettem akkoris, hogy már nem látom többé és úgy tudtam elköszönni tőle, ahogy az evezősklub hajóitól. „Lehet, hogy nem találkozunk már, de köszönöm az emlékeket.” Mindennek megvan a maga ideje és csak akkor igazán szomorú a válás, ha valami jó félbehagyva, virágjában pusztul el, anélkül, hogy kibontotta volna, amit a világnak adhat.