Bálint a Hargitán

Május van. Eltelt 3 hónap az ittlétemből. Eljött a nyár. Hozzá sem kell tennem, hogy ez csak amolyan csíki nyár, de mégis süt a nap és alkalmanként egész meleg is tud lenni. Barátokat szereztem, megismertem a vidéket, kialakult a heti és napirend. A bulinap kedd. A szomszéd srácokkal ilyenkor megyek Ami-ba. Az önkéntesek hétvégén mennek és jönnek. Mindig van kiről gondoskodni, valakinek a problémáját megoldani. Kedvencem volt éjjel egykor letenni a priznices borogatást és gyomormérgezéssel nekivágni a Marosvásárhelyi reptérnek, hogy az elutazó önkénteslányok elérjék a fél négyes gépet. Végülis ha hárman alszanak az autóban, senkinek nem tűnik fel, ha megállok az út szélén, amikor muszáj. Szerencsére a nyárral megérkeznek a vendégek is. Az első látogatóm otthonról Bálint barátom.

Kicsit több mint egy hónap múlva születik a kisfia, és előtte Panni elengedte egy kis pihenésre. Intenzív programot szerveztem. Olyat is mutatok neki, amit ismerek és olyat is megnézünk, ahol még nem jártam. Érkezése azon kívételes alkalmak egyike, amikor az Orangeways nem késett. A lilabékás busz 12 tájban elképesztő tempóban gördül át a csikszeredai vasúti felüljárón. Te jó ég! Milyen idegen volt ez a vidék még pár héttel ezelőtt is, amikor visszaérkeztem a Harghita expresszel, rövid pesti pár nap után! Mennyit változtat a napfény és az ismerősök, aztán pedig az emlékek. A buszról közepesen megviselt utasok kászálódnak le, Bálintnak is láttam már nagyobb karikákat a szeme körül. Ezek szerint „jól utazak”. Talán még a melegital automata is működött...? Nem. Nem működött. Ezek szerint csak a tempó volt a szokásostól eltérő. Nagy örvendezés és üdvözlés, majd a feszített program kezdetét veszi. A viszontlátás öröme programpont kipipálva. A terv, hogy egy kellemes székely ebéd után nekivágunk a Gyimeseknek. A városban összefutunk Istvánnal, aki pár napja szobatársam lett és az első napi programhoz szintén csatlakozik, lévén a Gyimesben nőtt fel. Ő mondja, hogy parkoljak le a könyvtár mögött. Biztos? Én úgy tudom fizetős. Biztos, hogy nem az. -mondja. Finom ebéd a La Jupanou-ban, kerékbilincs az autón. Két és fél hónap alatt egyszer sem kaptam, de amikor a helyi ismerősre hallgatok rögtön begyűjtöm. István telefonon pillanatok alatt a polgármesterig jut és leveszik a bilincset. Még meg is köszönik, hogy szóltunk, a tábla rosszul van kitéve. Van jó oldala ezeknek a belátható méretű közösségeknek.

 

Hajrá tovább a programmal. Gyimes, Naskalat, kürtőskalács, Középlok, felmászunk a bagolyvárba. Alattunk a középloki terepasztal viadukttal, kanyargó vonattal, a Sziklára-épült Házzal, vonattal, játékházakkal. Fényképezünk. Bálint megpróbál a semmibe-lógó fényképet csinálni. Nem sikerül. Olyan lesz mint valami tengerparton fekvő sellő. Megpróbálunk közösen semmibe-ugrósat. Az se sikerül. István nem tudja használni a fényképezőt. Megyünk tovább. Bemegyünk István rokonaihoz. Kis szociográfiai tanulmány. Újabb pipa. Megnézzük az ő házát, ahol a szomszéd disznai legelik a lucernát. A nap folyamán másodszor gondolunk rá, hogy nem szívesen vesznénk össze vele telefonon. A disznókat kiüldöztük. Gyors kerítésjavítás és tovább. A következő cél az 1000 éves határ. Újabb semmibe-ugrós fénykép. Ez nem lett rossz. Megnézegetjük a szent-korona formájú géppuskafészek, nemzeti-színű szalagjait. „„Vesszen Trianon!” R és J Kft” Azta! Ez aztán a nemzettudatos vállalkozás.

A nap utolsó programja az István által beígért „igazi gyimesi csángó buli”. Felautózunk Hidegségbe és találkozunk a buli gazdájával Gézával. Azon túl, hogy hihetetlen dolog 2011-ben egy Isten háta mögötti csángó faluban eredeti 80as éveket idéző diszkót találni nincs semmilyen buli. Nem baj. Van helyette mics, hazafelé pedig ahogy a Naskalatra kapaszkodunk Istvántól csángó balladákat hallgatunk. Ez egy szép nap volt. De hisz kedd van! Ezek szerint este még megyünk a srácokkal az Ami-ba.

A másnapi program kevésbé tűnik zsúfoltnak. Túra a Madarasi Hargitára. Kissé sokára indulunk, de déltájban már rójuk a kilométereket. A táj gyönyörű. Beszélgetünk, fényképezünk, megyünk és az út csak kanyarog felfelé. Különböző székelyek, különböző információkkal láttak el az út hosszát illetően. Bizakodunk, haladunk. Aggasztóan gyűlnek a kilométerek és fogy az idő. Végre házak, sífelvonók, sőt még ember is. A csúcs még ¾ óra. Ez sajnos nem lesz meg. Már most 7 múlt. Még le is kell jutni. Hatalmas Bernáthegyi közelít, dörgölődzik, leül mellénk. Én megpróbálok lefeléfuvarról érdeklődni az egyik szállodánál. Ahogy fellépek a lépcsőre a Bernáthegyi úgy elindul mintha a vacsoráját akarnám. Igazából olyan éhes vagyok, hogy valóban értékelném, de inkább mégis visszalépek a szálloda lépcsőjéről. Végülis kint a tábla, hogy „Zárva”. A kutya rögtön visszamegy Bálint mellé barátkozni. Kíváló jószág. Na de most mi legyen? Nincs újab 4-5 óránk lesétálni. Lefutunk! Óriási ötlet. István 50 méter után jelzi, hogy kiment a bokája. Én 100-at tippeltem volna elindulás előtt. Nem hagyjuk ott Bernáthegyi tápláléknak, hanem majd én lefutok, legalább a táskámat nem kell vinni és értük megyek autóval. 13 km trapp lefelé a Hargitáról. Ez teszi tönkre a térdet igazán. 2 km után már érzem, hogy hülye ötlet volt. Nem baj. Ki vagyok én ha nem bírom a fájdalmat? Közben mérem a szintidőt. Nem rossz. 40 perc körül meglesz. És ott az autó. Megyek a többiekért. Féluton megvannak. Gyerünk napi menüt enni Szentegyházára. Igaz, a térdem annyira bedurrant, hogy az autóból nem tudok kiszállni csak ha karral valahogy kihúzom magam és a lépcsőn úgy kínlódom fel mintha száz éves volnék, de a ráadás palacsinta vigasztal. Óriási dolog Romániában, hogy az ember megengedheti magának az éttermet. Szállásunk a Hargita túloldalán van, Lászlónál és Krisztinél. Igaz kicsit last minute, igaz, többen is jövünk mint terveztem, de nincsenek nagy igényeink. Jó társaság, kis esti beszélgetés, zuhany és alvás ahol hely jut. Köszönjük Nekik még egyszer.

A harmadik nap programja, Udvarhely, Székelyderzs, Énlaka, Sóvidék és szállás Sófalván, Ernő nyaralójában. Bár ezt Ernő még nem tudja. Kellemes reggeli Lászlóéknál. Séta Udvarhelyen. A Jézus szíve kápolnánál nagy szerencsénk van. Éppen ott van a gondnok bácsi. Beenged, mesél, megmutatja.

Székelyderzs is hozza a formáját. Az erődtemplomban mindig van mit megcsodálni. Visszafelé Udvarhelyen még ebédelünk, fagyizunk és elindulunk az út legnagyobb zsákbamacskájának tűnő Énlaka felé. Még Pesten hallottam, hogy ez volna a legérintetlenebb székely település. Ha az ember ellátogat oda, akkor persze megérti miért. Vonat nem jár, busz reggel jön, este megy, de csak szép időben, különben olyan az út, hogy azt legfeljebb dzsipp járja meg. Én is kicsit megsajnálom öreg golfomat, amikor lekanyarodunk az aszfaltcsíkról Énlaka felé. Katasztrofális utakon kanyargunk és csak reméljük, hogy megéri az utat és azt is, hogy valóban odajutunk. Odaúton felvesszük a postást. Azt meséli, hogy régebben biciklivel járt, de olyan rossz az út, hogy nem éri meg. A levegőbe szippantva, egyet kell értsünk vele, hogy jobban jár a szilárd talajjal. Az ő útja valószínűleg a miénknél is kanyargósabban vezet a falu felé. Amikor kitesszük a házánál olyan meghatott, hogy könnyek szöknek a szemébe és három nyúzott almával kínál. Nem fogadjuk el, de kedvesen búcsúzunk. Énlaka tutira megérte az utat. Érintetlen helynek tűnik, hangulatos, szép, bent van a dombok között amiken a templomtoronyból végignéz az ember. Megtudjuk hogy az ötödik kerület testvértelepülése és időnként meglátogatja őket a polgármester. Kíváncsi vagyok milyen amikor a fekete mercik végiggördülnek a földutakon. Gyönyörű utakon járunk, ahogy útbaigazítás alapján Sófalvához közelítünk, de már nem bánnám, ha simább burkolatra érnénk. Még egy darabig nem érünk. Aztán Sófalva előtt lukadunk ki a főútra. Ernő szomszédja enged be minket. Mi nyitjuk a házat a téli szünet után. Gyönyörű, felújított parasztház. Kicsit irigyeljük A délután maradéka a terv szerint főzésről szól. István káposztástésztát csinál a gázon, Bálint rablóhúst kint a tűzön. Én közöttük ingázok és mindenkinek értékes segítséget nyújtok. Ez az eddigi legjobb vacsora.

A másnap programja Parajd. Még én sem voltam a sóbányában. Marha nagy. Az első meglepetés hogy busz visz le a föld mélyébe. Ezentúl nem egy óriási durranás. Bálint örül, mert van lent wifi. Innen átvágunk a Hargitán és micset eszünk István bátyjánál a Gyilkos tónál. Kicsit evezünk is csónakban a tavon. Nem egy Filippi versenyhajó, de mégis megdobban a szívem, hogy lapát van a kezemben. A Békás szoros soha meg nem emészthetően szép. Lefelé elnézünk még a Szárhegyi kastélyhoz, ami most is zárva, mint mindig, amikor arra járok, végül a Ditrói katedrálisba. István énekel a hatalmas hajókban, aztán hazafelé vesszük az irányt. Vár a csíki kolesz-szoba. Somlyón pótoljuk a megfogyott borvízkészletet, rossz cézársalátát vacsorázunk a Koronában, katasztrofális kiszolgálással. Ebben utánozhatatlanul gyengék a székelyek. Olyan ügyetlen, amatőr és mísz kiszolgálókat mint itt, még sehol nem láttam. A szokásosnál hamarabb pihenünk le, mert a másnap megint sok kilométert ígér. Délre megyünk Sepsi felé.

Esős reggelre ébredünk. Az énlakai út eredményeként előző este elengedett a kipufogó. Az autónak olyan hangja van, hogy bármelyik Harghita traktor megirigyelné. Talán a dicső múlt egyik rozzant darabját várják azok is akik közeledtünkre felkapják fejüket és meglepetten néznek aztán utánunk. Akármilyen erdei útra keveredünk is, ma biztos nem látunk medvét, mert minden állat messze kerüli ezt a hangot. Bálványos felé megyünk és feltúrázunk a büdös barlanghoz. Bálint nem hiszi, hogy a kéngázban égni kezdenek a genitáliái. Kipróbáljuk. Neki nem ég. A fenébe, az meg hogy lehet?! Kézdivásárhelyen ebédelünk utána megnézzük Bálint örökségül kapott házát Nagyborosnyón. Megállapítjuk hogy nem érdemes megtartani. A nap végállomása Sepsiszentgyörgy, szállás Ildikónál. Vacsora után a „Ganyésába” megyünk bulizni. Remek karaoke este van. A két sztár Bálint és István. Bálint jelzi, hogy versenyen kívül énekelt, ő profiként működik. István legjobbja, amikor Ave Mariat énekel és a végén átvált szoprán magasságba. Elhozzák a két első díjat, aztán átmegyünk bulizni még vagy két helyre. Ez is teljes nap volt. Másnap időben kell kelni.
Ez már részben munkás nap. Előző nap megérkezett egy új önkéntesem. Őt kell bevezetni a gyerekotthonba, fordítani Neki, bemutatni. Ildikótól kedvesen búcsúzunk. Megint óriásit produkált. Úgy látott vendégül minket, hogy jobban nem lehetett volna.

 Tusnádfürdőn találkozunk Nicolelal, az önkéntes lánnyal és együtt megyünk át a gyerekotthonba. Azt találtam ki, hogy kirándulást csinálunk, legyen elég alkalom ismerkedni és Bálintnak ne legyen elveszett idő ez a nap sem. Vörösvízhez megyünk és ott piknikezünk, játszunk. Nicole nem veszi fel a tempót, nem kérdez, nem beszélget, nem ismerkedik a gyerekekkel, ha az ember mesél neki, csak igen-ezik, és aha-zik. Két hetes ottlét után végül az egyik leggyengébb önkéntesnek bizonyult. Annál inkább összehaverkodik Bálint a Tusnádi srácokkal. Lehet is. Ők nagyon jó fejek. Hazafelé még ellátogatunk a szentkirályi otthonba és feltúrázunk este a Nagy Somlyóra, megnézni a csíki kilátást. Ez volt az utolsó igazi nap. Másnap délben megy a busza Pestre.

 Elindulás előtt felszaladok vele a szentimrei büdösfürdőre, mert még én sem jártam ott és sok szépet mondanak róla. Megnézzük a mofettát, aztán hajrá vissza, hogy még épp elérjük a buszt. Ez szűkre sikerült, de elértük. Rossz elbúcsúzni. Nagyon klassz napok voltak. Amelyik nehezebben indult, az is teljes lett a végére. Jó kis csapat voltunk hármasban. Állok a buszpályaudvaron. Nézem a felüljárón távolodó Orangewayst. Maradni mindig rosszabb, de nem érzem. Már otthon vagyok.