Esős
évszak. Pocsolyából pocsolyába zötykölődik a busz a földúton,
ahogy kigurulunk az állomásról. De hiába az esők, melyek napok
óta áztatják a várost, Arusha ma csodás napfénnyel búcsúzik
tőlem. A Meru is kibújt a ködből, hogy elköszönjön és csak
egy keskeny felhőgallért vett ünneplőnek.
A
Dr Bones mozi elől menekültemben ezúttal a Kilimanjaro busz
helyett, a Dar Expresszel utazom és meglepetésként a sofőr nem a
buszok által rendszerint használt gyorsabban kivezető utat
választja, hanem szinte vársonéző túrára indul, keresztül a
központon. Egy igazi, szerencsés véletlen az Arushai búcsúhoz.
Bal
felől elhagyjuk a dala állomást, a legkuszább színt az egész
arushai teátrumban. Jobb felől a Stadion áll, ahol sokadosztályú
meccseket néznek elsőosztályú érdeklődés mellett. Mögötte az
iroda, aminek elfelejtettem búcsúpillantást dobni, de anélkül is
pontosan le tudnám rajzolni minden részletét. Majd a távolsági
buszállomás. Ide futottam be első nap éjjel háromkor a Saibaba
expresszen, 17 buszon töltött óra után, mely élményt éles
versenyben mai napig a lekatasztrófálisabb afrikai buszutamnak
minősítem. Majd itt mentett ki Gilbert a friss prédára vadászó
taxisok gyűrűjéből, hogy alig 5 percres úttal leszállítson a
vendégházba. Mára rutin egy ilyen helyzet kezelése, de első nap
egy idegen nyelvet beszélő, idegen városban, különösebb
harmadik világbeli tapasztalatok nélkül nem számít egyszerű
kihívásnak.
Aztán
megkerüljük az Uhuru (Béke) memorial-t a város tulajdonképp
egyetlen emlékművét, ami rögtön ötven méter magas, de mégsem
ismeri senki. Hiába lenne tehát remek tájékozódási pont,
tökéletesen felesleges hivatkozni rá útbaigazításkor.
-Rendőrség
– sorban állás motoros jogsiért.
-A
német erőd és a ViaVia. Ki tudja hány buli és ki tudja hány
ismerettség. És ki tudja ki hány....
-ENSZ
háborús bíróság: tömeggyilkosok tárgyalása, itt dolgozott
Dee, itt voltunk a ruandai Mgabatware perén.
-És
itt van nem messze, Rupert lakása a “Kiboko (viziló) ház”.
Sehol nem ittam még annyi minőségi whiskyt, mint itt.
-Aztán
Sanawari ahonnan a vízeséshez vezető túra indul
És
még ezer dolog, hely, emlék.
Fél
év Kelet-Afrika szafari-fővárosában tele volt élményekkel,
tanulással, munkával.
Még
több mint két nap mire valóban befutok a Franz Liszt reptérre, elsőként pedig az utazás legkellemetlenebb része a 13 óra buszozás Dar-ba, de
most tényleg elindultam hazafelé. Lassan ideje elgondolkodni, hogy mi legyen a következő lépés, ha már elutasítottam Sarah pozícióját, a tanzániai önkéntesprogram vezetését, melyet pár órája hajnalban felajánlottak.
Dar-ban
a Bálinttal kipróbált motoriksánk/bajajink vár, hogy átdobjon a
reptérre, a maximálisan engedélyezett kétszer 23 kg-t súroló csomagommal. Ez az előnye a
harmadik világbeli légitársaságokkal való utazásnak. Az
elfogadott csomagméret kecskére és komplett üzletberendezésre
van méretezve. Így lehetséges, hogy jóllehet egy táskával
szálltam le múlt novemberben a Dar es Salaam-i Egyptair járatról,
de a szokott táska mellet immár egy zöldségeskosárból
alkalmilag átalakított utaspoggyász is pihen a tolikocsimon,
hajnali becsekkolásra várakozva.
Amíg
Arushát alacsony számban lakták szúnyogok, addig mostanra
egyértelműnek tűnik, hogy ennek tömeges Dar es Salaamba
vándorlásuk lehetett az oka. Hiába a hosszúnadrág és ing, nem
győzök hova menekülni előlük. Eddig nem kaptam maláriát, hát
majd most...
A
reptéri éjszaka nem kényelmes, de szokás szerint izgalmas. A
reptér olyan mint egy kikötő. Messzi tájakról jönnek érdekes
emberek érdekes szokásokkal, messzi tájak viseleteiben. Utazni
pedig izgalmas. Afrikában pedig különösen, bár pont a
határátlépés izgalmát nem a pozitív oldalon emlegetném.
Mindazonáltal
sikeresen feljutok a reggeli gépre és úgy tűnik a hazautazás
tele van jutalom élményekkel. Még a Kilimanjaro felett is
elrepülünk és csodás kilátásunk van a napsütötte havas
csúcsokra. Hihetetlen, hogy pár hete mi is ott sétáltunk a kráter
peremén. Igaz a “séta” kifejezés ennyi idő és
lassanként megszépülő emlékek után is túlzásnak hat. Annyira még nem nehéz visszaemlékezni a magassági betegségtől vánszorgó kis csapatunkra.
A gép egyiptomi személyzete biztosan meglepetéssel fogadja az ösztönös
szuahéli udvariassági formulákkal kommunikáló fehérembert. Hat
hónap alámerülés a tanzán mindennapokba, nem múlik el egy
kettőre nyomtalanul. Egyszercsak leszokom majd, de még Kairóban is
kibuggyan egy-egy “ahsante” (köszönöm).
Kairó eredetileg nem volt a tervben. Viszont Egyptair átvariálta
az eredetileg remek csatlakozásomat és kerek egy nap ékelődött a
két átszállás közé. Ha már így alakult, jobban nem is
lehetne. Legalább látok egy keveset a piramisos Egyiptomból.
Egyptair ötven dollárért idegenvezetőt szervez és
piramislátogatást. Alig hiszem el, hogy itt állok... az iskolai
történelemkönyvek egy lapján. Ha bárki megkérdezi, hova akarok
leginkább eljutni a világon, akkor tuti Egyiptom a válasz. Nem egy
nagy túra a mostani, csak épp egy villámlátogatás. Jövök
megyek, megalszom a szállóban, másnap pedig tovarepülök. Mégis
olyan dolgokat látok, ami simán megérte az ötven dollárt.
Piramis, szfinx, a nekropolis, utcai ostromzár.
A
városnézésen kívül még egy dolog történt Kairóban. Elkezdtem
gondolkodni, hogy talán mégis elvállalom a tanzániai country
manager pozíciót, amit Arushában még visszakézből
elutasítottam. Még lehet is benne fantázia.
Akárhogyis,
de most repülőre szállok és hazamegyek. Egy korábbi önkéntesünk, Barbara története jut eszembe, aki két órán keresztül megmagyarázhatatlan okból sírt, amint a repülője elhagyta Tanzániát és ezután döntött úgy hogy Arushába költözik. Amint lassan
elmarad alattam Afrika én is arra gondolok, hogy talán nagyonis hamar
viszontlátom. Igaz volna, hogy aki egyszer itt járt, örökre beleszeret ebbe a színes-fekete kontinensbe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése