Zoli kempingje

Talán furának tűnik, hiszen egzotikusnak éppen a szokatlant és távolit tartjuk, de éppen ezért magyarnak lenni Tanzániában igenis egzotikus. A fehér bőr és a vele kapcsolatos prekoncepciók témájáról már volt szó a blogban, de arról nem, hogy a fehér ember itt alapértelmezésben brittet, vagy ha mégsem, akkor dánt, németet, amerikait jelent.

Nagyhírű és méltán büszkén emlegetett magyar utazóink és afrikavadászaink jórészt rég meghaltak, másrészt nem is voltak sokan, a világ is megváltozott. Emlékük sajnos nem sokban járul hozzá, hogy a magyar név ne csengjen teljesen ismeretlenül a világnak eme táján. Hogy mégis tudnak rólunk, azt inkább a Nokia gyárnak köszönhetjük, ami rendszerint az első észrevétel, ha feltárom származásomat. “Igen! Ott gyártják a minőségi Nokiákat!”. “Már nem sokáig” teszem hozzá gondolatban, de megpróbálom nem rombolni az illúziókat. Mindezen túl mindenki természetesnek veszi, hogy Magyarországon angolul beszélnek és mivel nem Afrikában van, ezért csak borzasztóan gazdag ország lehet, bármit is mondok én.

Mégsem vagyok egyedül egzotikus magyar Arushában, hanem itt van a Csonki Zoli is. Mióta pedig őt megismertem azt is tudom, hogy vannak mások is.

Zolihoz pofon egyszerű úton találtam kapcsolatot. Ő Bálint barátom barátnője egyik ismerőse ismerősének a bátyja.

Valójában viszonylag hamar elkezdtünk kommunikálni ideérkezésem után, de nagyon keveset találkoztunk, mert Zoli igazából “a vidéken” lakik és alkalmanként nyergeli fel a terepjárót, hogy behajtson a városba. Életvitelszerűen egy farmot vezet 80 km-re innen. És erről szól ez a poszt, mert azt is megéltem, hogy eljutottam erre a farmra és a Zoli vezette kempingbe, hogy lassan lecsengő afrikai félévem egyik legnagyobb élményét iktassam a blogba.

Jó lett volna Bálinttal együtt eljutni Lolkisaleba, de nem hogy mi képtelenek voltunk kijutni az esőzések miatt a farmra, Zoli sem tudott bejönni Arushába.

Én Bálintnál szerencsésebb voltam és pár héttel később, utolsó tanzániai hétvégémen nekiindultam Lokisale-nak. A tervezett meserani találkozópontig lényegesen rövidebb ideig tartott az út mint bármelyikünk is tervezte, így Zoli még csak épp elindult értem mikor én már a kígyóközpontnál teáztam és chapatiztam.

Aztán fényképeztem maszáj tevéket, ami azért különösen említésre méltó, mert ez a pont a púptulajdonosok legdélebbi természetes előfordulása. Valószínűleg a fényképemen legközelebb álló állat az egész földkerekség legdélebbi tevéje (nem számítva persze az állatkerteket). Közben anélkül, hogy ezt a gondolatmenetet a maga teljességében kibontottam volna túgyalogoltam a rendőrségi ellenőrzőponton így kímélve meg Zolit a kínos percektől, amikor keservesen bizonygatja a rendőrnek, hogy angol jogosítványa igazából nemzetközi okmány. Oh ugyan már...

Zoli egy maszáj harcossal és kis Suzuki dzsippjével várt és a Lolkisale felé vezető úton minkettőnek nagy hasznát vettük. Mesze nem néztem volna ki ebből a kis városi terepjárónak tűnő járműből, amit az 50 km földúton produkált. Hol az úton, hol mellette csúszkáltunk. A folyókon való átkelés vagy hídon, vagy egykor volt híd mellett történik, esetleg híd teljes hiányában. Hat ilyen folyómedret kereszteztünk és nem egyszer fogadtam volna biztosan a kudarcra, de a kis terepjárónak, még csak problémát sem jelentett. Az esős évszakban ezek a folyók jelentik a nagy kihívást. Vendéglátómmal már megesett, hogy beszorult két ilyen sodor közé. Az egyiken még átkelt, a másikon már nem sikerült és mire visszaért az előzőhöz, addigra már az is túlontul megduzzadt. Út mellett, híd mellett jutottunk el a Zoli-vezette farmra, ami a környező agyonlegeltetett pusztaság közepette egy csodavilág.

2000 hektáron pár kilométerre a Tarangire nemzeti parktól, a farmot bokrok, fák, növik be. Itt nem termesztenek semmit, de biztos menedéket és jó környezetet próbálnak nyújtani a Tarangiréből esős évszakban útnak-induló állatoknak. Tulajdonképpen egy maszek nemzeti park, amin egy szintén zártkörű luxustábor működik.

Sosem voltam igazi luxuskempingben, csak a szokásos fapados, sátorverős megoldásokkal találkoztam. Így igazán izgatott vagyok, milyen a Zoli-féle sátortábor. Már úton a sátrakat rejtő sziklák felé egy csomó állatot láttunk, köztük a farm nevezetességét a nagy kudut. Ez a gyönyörű antilopfajta igen ritka, ezen a farmon mégis gyakran látni őket; szeretnek itt. Olyan ez mint egy szafari csak sokkal jobb, mert életszerűbb. Valóban jelen vagyunk, mert az állatok reagálnak ránk. Elfutnak, cserkészni kell őket, amíg a valódi nemzeti parkban tökéletesen nem vesznek az emberről tudomást. Itt a farmon én is tényező vagyok, egy lehetséges veszélyforrás, sőt ha úgy adódik talán táplálék is, bár az előbbi vagányabb.

Egyelőre azonban a kemping felé hajtunk, aminek bejáratát egy hatalmas baobab fa jelzi. Érkezésünkkor eukaliptusz vízben áztatott, langyos mosdókendő vár, gyümölcsitallal. Csak Zoli elégedetlenkedik csendesen, hogy nem állt fel az üdvözlő brigád, mielőtt befordultunk a célegyenesbe. Úgy tűnik elaludt az őr a sziklán és nem jelzett, hogy érkezünk.

A kemping lélegzetelállító hely. Ahogy elképzelem, Zolinak hihetetlen munkája lehet benne, de meg is érte. A központi sátorban terítenek és pont szemben van a Lokisale hegy. Óriási szavannára látunk rá, ahol állatok vonulnak keresztül. Ki van rakva a távcső, de szerencsére az én teleobjektívem is egészen közel hozza a távolban ringatózva vonuló zsiráfokat.

Közben Zoli kiutalja a sátramat. Tulajdonképp vászon-falú szállodaszoba. Megvan a tábori élmény, azonkívüli villany, franciaágy, angol WC, zuhanyzó, öltöző. Óriási hangulata van.

Az arushai mindennapok után hirtelen nem is tudok mit kezdeni magammal. Milyen az, hogy nincs közvetlen tennivaló, nincs semmi sürgető szükségszerűség? Még a könyvemet is előveszem. Aztán persze egy ilyen hétvége nem a semmittevésről, pláne nem az unatkozásról szól. Előbb ebédelünk, mert úgy érezzük, hogy megérdemeljük. Zoli azért mert vezetett én pedig azért mert nem. Aztán pedig ismét nekiindulunk “vadászni” a farmon.

 

Zoli hihetetlen fickó. Fél nap alatt nevető-izomlázam lesz. Olyan sztorijai vannak, hogy tényleg belefájdul az oldalam. Röhögve szafarizunk.

És sokmindent látunk. Lokisale úgy tűnik, hogy szeret Engem és én igazán hálás vagyok érte. Antilopok, zebrák, szívárványban pózoló zsiráf, rengetegféle madár. Zoli kis faunahatározót készít a farmról. Miket lehet látni, melyek a gyakori vendégek a tábor környékén vagy a farm egyéb részein. Igazi ragadozókkal nem találkozunk, de állítólag már a sátrak közvetlen környezetében is előfordult minden, még afrikai vadkutya is. Zoli pedig felkészült kirongoziként magával hordja most is a fényképezőgépet. Sosem tudod, hogy mi jön legközelebb szembe.

Igazából a nagy ötös ezalkalommal nem tisztel meg minket. Még a kafferbivaly is csak bokrok alján pihenő, barna lepény formájában van jelen, de van más és az érintetlen, vad afrikai táj magában is csodálatos lenne.

A sziklákon állva nézünk naplementét. Úgy érzem magam mint Simba a trónszirten. A fenébe, hogy Bálinttal szafari után Madagaszkárt néztünk és nem Oroszlánkirályt. Most nem tudom, hogy kellene viselkedni, hogy büszke nagyvadként érezhessem magam, így inkább választok egy Tusker sört a picknick kosárból.

Szokás szerint Tusker az én söröm, de itt meg pláne. A terméket egy olyan elefántról nevezte el a gyártulajdonos, amely halálra taposta az üzlettársát. Úgy tűnik hálás lehetett az állatnak.

Szóval Tusker-rel koccintunk és pattogatott kukoricát ropogtatunk, amíg a puskás őr a távolt kémleli a biztonság kedvéért: Nem tart-e felénk Tusker egyik kései leszármazottja. Na jó...ez nem olyan Oroszlánkirályos.

Mire visszaérünk a táborba mindenhol lámpások fénye lobog. Az egész tábor ki van világítva. Vacsora, borozás a tűznél, aztán az egyik ember a sátramhoz kísér, a másik Zolit. Azért nem rossz élet ez. Eszembe jut, amikor felemlegeti, hogy unja a szakács menüjét, meg hogy sok a fűszer, nehéz az emberekkel, nem otthonos a sátor. Az én menüm rendszerint “tejes luxus kenyér” amiből ki kell csipkedni a penész-foltokat, mielőtt rákenném a Blueband margarint és rászeletelném az avokádót. Azt hiszem érdemes lenne ezt kidomborítani Zolinak. De majd másnap...

Ha nem lett volna tökéletes a gyarmati hangulat az első napon, akkor a reggel pótolja. Ébredéshez már be is töltik a melegített vizet sátram fürdőszobájának ponyvazsákjába. Ez határozottan úgy indul mint egy tökéletes reggel. Mire végzek, az előtető alatt tea vár és sütemény. Lezuttyanok a tábori székre, hogy kipihenjem a zuhanyzás fáradalmait és felkészüljek testben és lélekben a reggelire. Végigfut a szemem a tájon, de nem látok most állatokat a messzeségben. Talán azért van ott a teasütemény, hogy ilyen esetben megvígasztaljon. Kipróbálom. Működik. Már nem is kell annyira a zsiráf.

Reggeli után még egy jópár órás vadlesre indulunk. Orvvadászok lőtte elefánt csontvázát is megmutatja a házigazda. Megkergetünk pár zebrát aztán irány haza. 
Az utolsó hét kezdődik Arushában, amire megörvendeztet az angliai főnök. Hosszú munkanapok várhatók. Kár hogy Zoli nem mondja, hogy maradjak. Azt hiszem percig nem haboznék elrejtőzni egy hétre a Lokisale-i Zoltan's Camp-ben.