Népirtók és krikettezők - a nemzetközi Arusha

Minden „Első Világból” érkező számára hihetetlennek tűnik hogy Arusha, Tanzánia egyik legfejlettebb városa. A központ alapján senki nem mondaná nagyobbnak a helyet ötvenezresnél. Aki nem tudná: Arusha Kelet-Afrika Genovája. Valójában egy milliós városban élünk és foglaljuk el magunkat programokkal. Természetesen kemény munka mellett. Az elmúlt időszakból kettőt mesélnék el. Mindkettő az expat közösség egzotikus életébe adott betekintést. Először is végre sikerült sort keríteni egy kihagyhatatlan programra, az ENSZ ruandai népirtást vizsgáló bíróságának meglátogatására, másodszor pedig igazi gyarmati hangulatot idéző krikettmeccsre mentünk.

A Ruandai Nemzetközi Büntetőbíróság utolsó napjait éli itt Arushában. Annak idején a hutu vezetés és a tutsi lázadók között Tanzánia próbált közvetíteni és Arushai Megállapodás névvel létre is jött egy békeszerződés, amit aztán sürgősen megszegtek. Mindenesetre a tanzániai szerepvállalás és Arusha kellemes klímája, viszonylagos fejlettsége kínálta a lehetőséget, hogy amikor feláll a háborús bűnöket vizsgáló bíróság akkor ide helyezzék. A vádlottak többnyire az 1994 év elején, a ruandai kormányban szereplő miniszterek, akik a vád szerint tudatosan készítették elő a tutsi kisebbség kiirtását, ami egész jól sikerült, amennyiben az áldozatokat 500.000 és 1.200.000 közé teszik míg manapság vagy 300.000 tutsi él Ruandában. 

A mi látogatásunk Augustin Ngarabatware egyik tárgyalására esett, aki annak idején a tervezési miniszter volt. Elsőre vérfagyasztóan hangzik, de meg kell jegyezni, hogy a poszt nem kifejezetten a népirtás tervezésével kapcsolatos feladatokat jelentette. Őt viszonylag későn, 2008-ban fogták el Németországban. Érdekes érzés ott ülni a tárgyalóteremben és arra gondolni, hogy a tőlem tíz méterre ücsörgő öltönyös ember százezrek haláláról döntött. Tömeggyilkosokkal való mélyebb ismeretség híján nehéz véleményt formálni egy népirtó jellemző külsejéről, hát még bensőjéről. Indokolatlannak tűnik, egy habzó szájú, egzaltált tekintetű vadembert elképzelni, mégis nyugtalanító arra gondolni, hogy egy ilyen végzetes bűn nem egy diliházból szökött elmeroggyant, természetellenes zsenialitásának eredménye (amilyenre az utókor próbálja Hitlert fazonírozni), hanem szépen kötött selyemnyakkendőben és elegáns fémkeretes szemüveg mögött fogalmazódik meg, hideg fejjel, logikusnak tűnő érvek alapján és a célszerűség jegyében.

 

Az események háttere dióhéjban annyi, hogy a belga gyarmatosítás és ezalatt a tutsi kisebbség privilegizálása olyan problémát kreált, ami Ruanda szabad országgá válása után sem szűnt meg. A korábban békés viszony a többségi hutuk és a tutsik között végleg megromlott. A tutsi kormány bukásával pedig a kétféle személyi igazolvány rendszer ami korábban a tutsik számára kedvező volt, immár a visszájára fordult. Nem mellékes, hogy az 50-es években volt egy tutsi vezetésű népirtás is. Mindenesetre a kocka fordult, de úgy igazándiból és a hutu hatalom alatt sok tutsi menekült Ugandába, majd megalakítva a Ruandai Felszabadítási Frontot megkezdte a polgárháborút és az ország el/vissza (ki tudja milyen) foglalását. Eközben a hutu vezetés gyűlölet kampányt indított és milíciákat szervezett, illetve fegyvert osztott a tutsik kiirtásához. Ebbe szólt bele az arushai béke, aztán pedig annak felrúgása és az utána elindított mészárlás. A kormány úgy gondolta, hogy az évtizedes polgárháborúért és az ország problémáiért a tutsik a felelősek és ha megszűnnek létezni, akkor végre fellélegezhet Ruanda. 

Egy ilyen gondolkodó ült hát velünk szemben a vádlottak padján és egy elég nyilvánvalóan hazugságokat mondó tanú jelentkezett be Franciaországból videon. Csodáltam az ügyvédet aki a két nyelvű, szinkron-tolmácsolt tárgyalást egyszerre hallgatta angolul és franciául és tett megjegyzéseket amennyiben a tolmács nem pontosan ugyanazt fejezte ki tartalmilag mint az eredeti szöveg. Az a mókás várakozásunk mindenesetre hogy a folyamat vége felé, 18 év után pont egy ítélethirdetést fogunk hallani nem volt megalapozott. Nehézségek és vicces elemek közepette az egyetlen tanúkihallgatás több mint másfél óra hosszat tartott.

Idén viszont bezár a bíróság Arushában és már most elkezdtek elköltözni az ENSZ alkalmazottak, ami komoly csapás lehet a szafarifőváros gazdaságára. Az átlag 95.000 dolláros fizetést ugyanis Arusha fekvése miatt 100% veszélyességi pótlék emeli. Ebből a helyi árak mellett bárki fenn tud tartani egy palotát legalább 5 szolgával. A kontraszt az itteni keresetek és az ENSZ fizetések között olyan nagy, hogy végletesen torzítja az árviszonyokat és a feketék elképzelését a nyugatiak lehetőségeiről és szerepéről. Maga a központ és környéke olyan tüchtig és ápolt, hogy az ember nehezen hiszi, hogy Arushában van.

Persze ezen nehéz rontani. Én csodálkozom is, hogy miért szeretnek bennünket, fehéreket itt. Az ember igazi filmsztárnak érezheti magát, ha fehér a bőre. Talán az van mögötte, hogy számunkra is a feketék, kínaiak viszonylag egyre mennek. Kevésbé látjuk köztük a különbséget, mint magunk között. Ők pedig ha filmet néznek, abban kilencven százalékban fehérek szerepelnek. Jézus is árja, akármelyik templomban, vagy daladala hátsó ablakán meggyőződhetünk róla. Így a két dolgot összekapcsolva arra gondolok, hogy ha végigmegyek az utcán akkor személyemben, ha nem is Brad Pitt-et, de legalább egy Sean Connery-t látnak. Talán tévedek. Ez csak egy tétova válaszkeresés arra, hogy miért is gondolnak minket különlegesnek, feltétlen indok nélkül.

Múlt hétvégén múzeumba mentünk. Nem sok kifejezett múzeum van Tanzániában, de Arusha viszonylag erős e tekintetben. A Természet Történeti Múzeum egyenesen a Tanzániai Nemzeti Múzeum keretében működik és az egykori német erődben helyezték el. Ha valami egyszer kőből megépül ezen a vidéken, akkor úgy tűnik megmarad. Az 1900-ban a legyőzött waarusha harcosok által, saját földjükön építtetett erődön kívül, annak ellenére, hogy viszonylag új vagyok itt és nem is jártam olyan sok felé, már legalább két közel ugyanennyi idős épületben voltam. Ilyen a mi kis irodánk és jártam ezenkívül egy egykori német farmházban is az evangélikus egyház birtokán. 

Annak idején a németek voltak ennek a vidéknek a gyarmatosítói és mint ilyenek, nem tartoztak a legnépszerűbbek arcok közé. A többi gyarmatosítóval szemben nem erőltették a német nyelvet a helyiek körében, hanem inkább saját hivatalnokaiktól várták el, hogy szuahélit tanuljanak, egyéb tekintetben viszont az utókor kifejezetten véreskezű hódítókként emlékszik rájuk. Az erőd-múzeumban a legérdekesebb kiállítás a német uralomról szóló. Mit mondanak, a németeket még megélt öregek és mit mondanak a mai fiatalok a nyugat felelősségéről és kötelességéről, arról amilyen hatást a gyarmatosítás gyakorolt az országra? Ellentmondásokkal teli kérdés ez és üdítő élmény elhagyni a saját perspektívánkat, meghallgatni hogy gondolkodnak ők. Mindenesetre a „kelet-afrikai Genova” a megaláztatás és halál közepette épült erőd körül jött létre és lett virágzó város.

Aztán az első világháború után jöttek az angolok, akik már kevéssel kellemesebb emlékeket hagytak maguk után végül pedig sokkal inkább a neokolonializmus jegyében az indiaiak, akiket a legutóbbi időkben a kínaiak követnek.

A mai Arushában mindenesetre az indiaiaknak van jelentős, hagyományos, élő közösségük. Fakhra révén, aki pakisztáni származású, kerültem kapcsolatba az indiaiakkal. Érdekes, hogy náluk is úgy születnek a kapcsolatok mint a feketéknél. Azonnal támadnak szerelmek és kebelbarátságok. Én is bemutatkozást követően pillanatok alatt beszereztem kebelbarátokat és fél órán belül krikettmeccsre voltam hivatalos. Az eseményre Fakhrával mentünk el egy Arusha nyugati felén lévő posh TGT klubba, a reptér közelében.

Az út elektromos kerítéssel körülvett hatalmas kávéföldek között vezetett. Láttam a kerítés mögött komplett falut, ami nyilván az ültetvény munkásait szállásolja el és jó néhány fegyveres őrt, aki a tolvajok ellen védi az értékes babszemeket. A klub bejárata szintén egy erődített kapu, amin áthajtva már az elektromos kerítések védelmében élvezhettük a kivételezetteknek járó luxust. 

Úgy látszik mostanában minden történet a felső rétegek világába visz minket és csak remélem, hogy több lesz a jövőben, ami az átlagember életével van kapcsolatban. Ha azonban éppen ilyen program adódott, akkor ennek örülünk és vidáman fordulunk be a dzsippel a klub parkolójába. Balra előre az uszoda és a fitnesz, jobbra népművészeti design bolt, egyenesen előre pedig a pálya. Megy itt minden: foci, amerikai football, rögbi. Most viszont krikettre van berendezve a pázsit. Sátortetők alatt kényelmes kanapék figyelnek, a kanapékon pedig vendégek nem figyelnek a krikettre. Ha őszinte vagyok Nekem sem volt elég a meccsen eltöltött vagy 5 óra, hogy megismerkedjek a szabályokkal, pedig ha igazán figyelek, biztosan megemésztem. Annyit szűrtem le, hogy a krikettnél unalmasabb játék kevés van a földön. Körülbelül fél percben: ember dob, a másik üt, a többiek vagy szaladnak egyet, vagy nem és utána öt-tíz percig mindenki sétálgat. 

A pályán kövér indiaiak játszanak. A krikett tehát mandínerből került ide Nagy Britanniából. Indiai haverom, Ravi, aki egyébként messze a legjobb az egész gruppában, lelkesen meséli, hogy mind fizikailag, mind szellemileg mennyire fitten tartja ez a sport. Kooperatív énem erre kedvesen mosolyog és visszatartja a konfrontatívabbat, hogy megjegyzést fűzzön ehhez a dologhoz. Az a fontos, hogy ő jól érzi magát és számomra is érdekes kulturális szín. Amikor kiderül azért, hogy nem egy-két órával kell számolnom erre a programra, hanem a nap nagy részét itt töltjük, mindenesetre harapok egyet az ajkaimon. Épp szűk költségvetésű időszakomban vagyok. A menü pedig magyar értelmezés szerint normál, itteni viszonyok szerint mzungu árakat tartalmaz. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem vagyok éhes. Beszélgetünk, nézelődünk. Igazi társasági esemény egy ilyen meccs. 

Fura, hogy mindenki indiai. Egész régi tanzániai családok vannak köztük, ahol már a nagyszülők is itt születtek. Tényleg Arusha hajnalán lehetett, hogy ideérkeztek. Érdekes, hogy a különböző bőrszín mennyire megtartja az elkülönülést. Még véletlenül sem hallok olyanról, hogy bármelyik család keveredett volna a feketékkel.

A meccs zajlik. Információkat, kapcsolatokat gyűjtünk. Önkéntesként mégiscsak az a feladatunk, hogy megtaláljuk a lehetőségét, hogyan mozgósítsuk az itteni felesleg egy részét valami nagyobb jó érdekében. Ha kizárólag ezekben a körökben forognék minden további nélkül aláírnám a kelet-afrikai Genova sztorit.