Egy önkéntes napja

7:25 Megszólal a párna alól az erdő hangjait idéző ébresztő. Madarak csicseregnek, reggeli szél fúj a fák között. Valójában csak annyi a haszna, hogy jelzi, most ideje elindítani a napot, hiszen már legalább fél órája ébren vagyok és az erdő helyett az induló afrikai nap zaját hallgatom: a reggeli kutyaugatást, sepregetést, amibe idegenül vegyül az erdei reggel „inteligens ébresztője”.

 

Komolyan fel kellene vennem a sepregetést az ébresztő-készletbe. Ha otthon megszólalna, egy darabig biztosan nem tudnám, hogy hol is vagyok most. Olykor így sem tudom reggelente, merre vagyok éppen, annyi különböző országban, városban és szálláson megfordultam az elmúlt évben. A nap közben a hasamra süt, felettem a középről lógó szúnyogháló, a kisszekrényről a faragott zsiráf, a plafonon pedig egy tátongó luk emlékeztet rá mégis, hogy ez bizony Afrika. Kikászálódom tehát a szúnyogháló alól és igyekszem ritmust adni a napnak.
A reggeli avokádós és narancslekváros kenyér. Valamiért az itteni kenyér nem olyan mint a miénk. Inkább kalács-szerű és úgy hívják, hogy tejes-luxus kenyér, akkor is ha az ember az utcasarki, egyértelműen nem-luxus kipakolós asztalról vásárolja. Az avokádó viszont mindig alapos alku útján a piacról kerül az asztalomra. Teafőzés előtt elteszem üvegbe az este forralt, mostanra kihűlt vizet. Készül a nap. Reggelihez szuahéli tankönyv, utána emailek, feladatok.

9:00 Jönnek az önkéntesek. Ma egy fiatalokat szervező társasággal látogatunk el pár helyre ahol ők dolgoznak. Gervas kísér minket az Infoy (ez a szervezet) színeiben, aminek neve annyit tesz „Kezdeményezés a fiatalokért”. Ez azért nagyon jó hír, mert Gervas azon kevesek közé tartozik, aki mindig pontban érkezik és indul. A cél, hogy megértsük miben tudunk Nekik mi segíteni. Gyalog megyünk Daraja Mbili-be, ami egyike az Arusha déli részén álló, lepukkant, sárból-épült negyedeknek. Néha arra gondolok, ha jönne egy igazi nagy, tartós eső, akkor Arusha fele elolvadna. Ez viszont most nem fenyeget. A szárazság miatt mindent beborító porfelhőben gyalogolunk, a régi vasúti sínek mentén. A brittek annak idején építettek itt is vonatot, ahogy építettek a legtöbb gyarmaton, de az Arushai vonal már évtizedek óta nem működik, annyira lerobbant, hogy még afrikai mértékkel is túl veszélyes volt működtetni. 

A mai első utunk egy börtönbe vezet. Ez gyerek-börtön. Igazából mind nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyen egy afrikai gyerek-dutyi. James kérdezte Gervast, hogy nem veszélyes-e? Mire Gervas azt mondta, hogy egyáltalán nem, hiszen be vannak zárva a srácok. Tök jó... Zömmel 14-16 éves fiúk vannak itt. Ahogy visszanézzük a naplót tíz évre visszamenőleg az esetek fele lopás, 40%-ka úgynevezett „természetellenes kihágás”, ami homoszexuális kapcsolatot takar, a maradék pedig gyilkosság, erőszak, rablás. Kíváncsi vagyok mennyire jellemző ez az arány a felnőtt börtönökre. Ha igen, akkor meglehetősen kiürülnének, amennyiben dekriminalizálnák a homoszexuális viszonyokat. Amellett ijesztő, hogy a börtönben lévők 40%-ka nem társadalomra való veszélyessége okán van elzárva. 

A vendégkönyv remek dolog és Tanzániában nagy divatja van. Mindenhol mindenkitől felveszik az elérhetőségeit. Én is mindig megnézem, hogy kik jártak előttem az elmúlt pár évben adott helyen. Most is látom, hogy két éve a mi szervezetünktől is voltak itt. Amikor későb utánajárok ki is derül, hogy az önkéntes aki itt dolgozott úgy érezte, hogy nincs tennivalója. Hogy lehet, hogy egy önkéntes nem tudja értelmesen elfoglalni magát és a rábízottakat egy helyen ahol a gyerekek be vannak zárva és alig tanulnak valamit, pedig van osztályterem és udvar ahol lehet focizni, vagy játszani? Néha katasztrofálisan gyenge önkéntesek vannak...

Beszédet kell tartanom. A srácok úgy néznek ránk mintha a Marsról jöttünk volna, úgyhogy megpróbálom viccesre venni, aztán elbúcsúzunk.

11:00 A következő megálló az Infoy irodája, ahol még ketten csatlakoznak hozzánk és meglátogatunk két Mamát, akik Hiv fertőzöttek. Az első látogatás igazán döbbenetesre sikerül. Nehéz megmondani miért, hiszen semmi mást nem látunk, mint amit már láttunk és amit vártunk. Egy szokásos sárkunyhó egyik szobájába lépünk be. Az ajtónyílást szétvágott nylonzsák fedi. Bent a konyhát a kis földön álló széntűzhely képviseli. Amikor főznek rajta, akkor mindig fekete füst tölti meg az egész szobát. A franciaágy felett összehajtott szúnyogháló. Egyértelmű, hogy minden itt-lakó ezen az egy fekhelyen osztozik. Az ajtó felett fogas, ez a család „szekrénye”. Minden használt, birtokolt ruhadarab itt lóg. Azt hiszem ez a fajta szegénység nem volna elképzelhető Európában, vagy a világnak azon a részein legalábbis ahol időszakonként fűteni kell. Itt tényleg a semmi partján ülünk. 

A Mama pedig nem is a legszegényebbek közül való, mert van egy kutricája, ahol zöldséget árul, tehát van rendszeres jövedelme. Igaz, a betegség miatt nem mindig tudja csinálni az üzletet, de összességében jól néz ki és úgy tűnik, ha fertőzött is, de jó állapotban is van. A férje három hete halt meg. A kisfia pedig épp megjön iskolából, amíg ott vagyunk. Drapp rövidnadrág, fehér ing, zöld pullover egyenruhában, ahogy azt illik. Öt éves. A Mama éppen meséli, hogy öt éve beteg, így bízni kezdek benne, hogy a kisfiú egészséges. Aztán kiderül, hogy nem. Ő is fertőzött. Pedig ez egy kivételes terület ahol Tanzánia óriási eredményeket ért el. Minden terhes nőnek tesztelnie kell és ha beteg rögtön megkapja az immunerősítőket, így a Hiv-fertőzött szülők gyerekei 80%-ban egészségesen jönnek világra. Alex nem tudja, hogy beteg és az iskolában is csak a tanítónő tud róla. Nem kell még gyógyszereket sem szednie egyelőre, de milyen az a kis élet, amit egy halálos, fertőző betegséggel kell kezdeni.

A család havi lakbére tízezer shilling (1.500 Ft). Én az olcsó helyemért hetvenezret fizetek. Nekik mégis nehézséget okoz olykor előteremteni a tízezret.

Nehéz megmondani, hogy miért érint mégis jobban az egész. Szomorú és döbbenetes körülmények, de nem az első ilyen helyen járok már és jó pár hasonló családot láttam. Azt hiszem az érint, ahogy a Mama hozzááll a helyzethez. Mosolyogva, kedvesen. Látom, hogy szépen élnek a kisfiával és az élet pozitív oldalát nézik, ami még ilyen helyzetben is megvan. Azért jöttem, hogy ezt tanuljam. Sokat kérdezünk, beszélgetünk és elmegy az idő. Búcsúzóul imádkozni kellene. Nem érzem magamat abban a helyzetben, hogy a le nem ülepedett élményeket nagyhirtelen frappáns és PC formában megfogalmazzam pláne nem szuahéli nyelven, úgyhogy elhárítom a felkérést.

Eljövünk. Fakhrát saját bevallása szerint csak a jóízlés tartotta vissza attól, hogy sírva fakadjon bent. Mondom neki, hogy nem ezért jöttünk, hanem azért, hogy kitaláljuk, hogy tudunk nekik segíteni. Azt mondja, hogy szeretné fizetni egyévi lakbérüket, ha hazamegy. Ez igazán remek ötlet, de az egész dologban nem az a pláne, hogy az ember pénzt ad egy valakinek, hanem az, hogy segít előrelépni azáltal, hogy pénzt és tudást ad és eredményt vár el, különben elporlad minden pénz a végtelen szükségben.

A következő megálló egy egész más család. A Mamának cementháza van és ő adja ki a szobákat. Akkor ment el tesztelni, amikor meghalt a férje és a környéken mindenki azt suttogta, hogy Aids-ben halt meg. És tényleg. Kiderült, hogy ő is fertőzött. Az egész környék tudta, hogy a férjnek milyen baja van és milyen viszonyai, kivéve a feleségét. Ezek már csak így mennek errefelé. A Mama mindenesetre lazábban él, mint az előző. Nem csinál semmit és a lánya sem csinál semmit. De amikor megkérdezzük, hogy miért nem megy iskolába, akkor az a válasz rá hogy már felnőtt, 17 éves. Ez az „így van és kész” kategória. Nem fér bele más a felfogásba. 17 évesen az ember felnőtt és felnőtten az ember nem megy iskolába. Ezek olyan törvények amik aztán meghatározzák azt, hogy a lánynak nem lesz munkája és így nem lesz jövedelme. Nincs mit tenni. A megszokás erősebb. Ezen a helyen nem pénz kellene, hanem ép ész és szorgalom.

Megyünk, mert időre kell visszaérnünk. Tárgyalások vannak délután. 

13:00 ebéd a YMCA-ben. A Ymca egy jellegzetes helyi vendéglő, csak az Óratorony szomszédságában van, ezért kicsivel drágább. Régóta ki akartam próbálni. Kis vita után lépünk be James-szel, mert Fakhra elszáguldott. Nem tud szabadulni az elegáns éttermek vonzerejétől és nem hajlandó megbarátkozni a helyi vendéglőkkel. Én pedig nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha valami másik bolygón élnék és a fehérekre specializálódott helyekre mászkálni. Így Fakhra még mielőtt odaadná a Mamának az egyévi lakbérét, máris elkölt másfél havit az Africaféban. Mi viszont az eddigi legjobb arushai csirkét kapjuk a Ymca-ben és rögtön ismeretségeket is szerzünk. Ez is a kis vendéglők mellett szól. Nem kimérten udvarias pincérekkel találkozik az ember, hanem húsvér élőlényekkel, akiknek véleményük, gondolataik vannak és azokat kérés nélkül is megosztják. Ez olykor üdítő, olykor kevésbé, de tudomásul vehető. Ebéd közben átbeszéljük James vízumproblémáját. Igazi munkaebéd.

14:00 már az irodában. Rendszerezzük a délelőtt látottakat, mögéjük rendeljük a gondolatokat. Jó lenne meginni egy kávét, de Kilimanjaro teából, Kilimanjaro kávéból kifogytunk. Maradt a Kilimanjaro víz. Lehet, hogy még a Wc papír is ezen a márkanéven fut. Miért is használna bárki mást, ha egyszer ez bevált. A délután irodai munka: tárgyalások, tervezés, adminisztráció. Valaki mindig belátogat. Partnerek, vagy csak úgy ismeretlenek az utcáról. Megbeszélt időpont alapján (természetesen nem a megbeszélt időpontban), vagy csak úgy, de az iroda nagyon mozgalmas hely. Kit-kit szívesen látunk egy teával, vagy kávéval (kivéve most, mert elfogyott), üdítő gondolatokkal, európai logikával (amin mindenki nagyon el tud csodálkozni), vagy akár konkrét tervekkel. Nagyon kell azonban vigyázni az ígéretekre és az az ígéretnek hangzó dolgokra, mert sajnos nem mindig rajtunk múlik, hogy kinél tudunk értelmes munkát végezni.

Közben meghívást kapok este egy drink-partyra. Meghívatom Fakhrát is mert látom, hogy nagyon vágyik valami „kellemes helyre”, hiába ebédelt az Africaféban. Lassan mindenki elmegy csak én vagyok olyan „szerencsés”, hogy az iroda mellett bérelek szobát. Mivel minden szinte minden ruhám elfogyott, nekiállok inget mosni, hogy a megjelenésem a legkevésbé „önkéntes-szerű” legyen. Hosszú nadrágot fogok húzni és talán még meg is borotválkozom... Nem! Az már túlzás lenne. 

19:20 Fakhra hív, hogy ő is összeszedte magát, kivasalta a ráncait és készen van a drink partyra. Én is elindulok hát, átvágok az Óratoronyig gyalog aztán ott beülök hozzá a taxiba. A taxizást megint nem tudom igazán megszokni. Minek a taxi, ha lehet gyalogolni, vagy fillérekért daladalázni? Ha már, akkor inkább motor, mert annak legalább hangulata van, de lány önkéntesekkel ez nem ilyen egyszerű, legalábbis egyik-másikkal. Egyébkéntis, most már ideje dimenziót váltani. Már nem az Arushai mindennapokban élünk, hanem a fehér felsőbb osztály partijára vagyunk hivatalosak. Kellemes szállodába kanyarodik a taxi, gardenparty van. Mielőtt még a házigazdáig érnénk, már kezemben a whisky és Fakhra is fehér bort szorongat. Mivel a gyomrom még mindig nem az igazi, szilárd elhatározásom, hogy ma este csak 50%-nál erősebb italt fogyasztok. A vendégsereg ijesztő. Csak fehérek! Ha a pincérek nem feketék lennének, azt hinném nem is Afrikában vagyunk. Az egyik ember málnát termeszt és szállítja Hollandiába, a másik egy több generációs kenyai családból származik. Van aki vadvédelemmel foglalkozik, van aki vadászattal. Hihetetlen üzletek vannak. Ki gondolná, hogy érdemes Tanzániában rózsát termeszteni és azt egy éjszaka alatt az európai virágtőzsdére repíteni? Kétezer alkalmazottal működik egy cég Arusha keleti felén és ezzel foglalkozik. Egyszerűen más világba léptünk át. Szeretném hinni, hogy mi önkéntesek és segítő szervezetek vagyunk a kapcsolat a kettő között, de közben félek, hogy mi mindkettőtől idegenek vagyunk. Végül az egyetlen fekete vendégnél, Amos-nál horgonyzunk le és akkor ocsúdunk a beszélgetésből, amikor a vendégek már mind szállingóznak hazafelé. 

23:10 Három whisky már megvolt és úgy döntünk, hogy a ViaViában folytatjuk az estét. Rupert, a házigazda visz át a Florence nevezetű LandRoverrel. Előtte hazakísérjük autóval Emilyt, aki „kíváló ittas vezető”. Emily alig áll a lábán, amikor betuszkoljuk a saját Landrovere volánja mögé. Egy összefüggő mondatot sem tud összerakni, de úgy nyomja a gázt a dzsippnek mint annak a rendje. Rupert megnyugtat, hogy semmi gond, Emily legalább heti kétszer háromszor ezt csinálja. Remek. Majd kiesünk az autóból úgy dobál a földút, de így is alig érjük utól Emilyt, amikor bekanyarodik a háza kapuján. Innen már nincs gond, az éjjeliőr srác gondoskodik róla. Mi pedig mehetünk a Viába. A ViaVia nem egy igazán rossz, de nem is kifejezetten jó hely. A régi német erőd közvetlen szomszédja. Ide is túl sok fehér jár, de ez az este már ilyen. A bejáratnál kétszer néznek végig fémkeresővel és kétszer sípol be, de senki nem igazán törődik vele, mindkétszer továbbengednek. Leülünk a tűz mellé. Innentől semmilyen fix pont nincs többé a napban. Mindenki addig marad, ameddig kedve van.

3:20 Eddig volt kedvem maradni. Irány haza. Holnap 9-kor már indul a munka az irodában. Nem, nem kérek taxit. Nem, motort sem, köszönöm. Jól esik a séta. Visszasétálok arra a bolygóra, ami lehet, hogy feketébb, de valóságosabbnak érzem.