Gyerekekről

Begyűjtöttem Fay-t, az első repülős önkéntesemet Vásárhelyről. A program előbb székely reggeli volt: puliszkát ettünk túróval és tejföllel, hozzá kakaós kávét, ahogy vasárnap illik.

 

Utóbbiról, kóstolás után kiderült, hogy valójában semmi köze a kávéhoz, egyszerűen így hívják ezen a vidéken a kakaót. Érnek még meglepetések. Utána Csíkszeredai körbemutatást terveztem, amiből igazi kis templomtúra lett. A városban mindent zárva találtunk, kivéve a templomokat, de nem baj: Itt él még a vasárnapi ünnep kultusza. Felmásztunk a Somlyóra a kálvárián. Gyönyörű fények voltak. A magasból ráláttunk a Szent Ferenc árvaház udvarán éneklő és körtáncot járó gyerekekre.  Ilyet sem akárhol lát az ember (hacsak nem a Somlyó tetejéről).

Mielőtt elvittem volna Fay-t Csíkszeredából, a számára kiszemelt otthonba, útbaejtettük Susant, egy másik önkéntest, hogy beszélgethessenek, eszmét cserélhessenek. Közben én inkább a gyerekekkel játszottam. Igazából nem volt sok választásom, mert ahogy megérkeztünk már lekapcsoltak Fay-ről és elkezdtek szaggatni. „Hello Bálint!!!!” „Bálint megnézhetem...” „Bálint idenézz...” „Bálint láttad....?” „Bálint hallottad...?” „Bálint beülhetek a kocsidba?” „Bálint gyere!” „Bálint focizzunk!”

Világéletemben féltem kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel. Talán féltem megismerni és megszeretni őket, ha esetleg mégsem úgy alakul az életem, hogy Nekem legyenek, akkor ne essen túl rosszul. Amit megismerünk és le kell mondjunk róla, az borzasztóan tud hiányozni. Ez változott meg most. Egy évig gyerekeket tanítok, gyerekekkel játszom, Nekik csinálok programokat és köréjük szervezek embereket, Róluk beszélgetek. Óriási dolog. Valószínűleg csak Engem érint meg így, hiszen vagy van az embernek már tapasztalata, élménye velük, vagy ugyanúgy kizárja ezt a dolgot az életéből, ahogy én tettem. Számomra kivételes felfedezés és nem tudok egyelőre betelni vele. Elképesztő velük lenni, figyelni a reakcióikat és tanulni tőlük. Sokan beszélnek boldog gyerekkorról, amire a gyermekpszichológus azt mondja, hogy felejtsük el, mert olyan nem létezik, de ez sem igaz. Még a jó sorban élő gyermek élete is folyamatos küzdelem. Küzdelem a kényszerű határok tágításáért. De ebben a küzdelemben kódolva van a siker. Az idősebbé, nagyobbá válással érkeznek mindig az újabb jogok, az új lehetőségek és az új képességek. A felnőtté válás egy olyan sikertörténet, amit mindenki megkap az induló csomagban. Nem akarok ebbe jobban belemerülni most, de tény, hogy a gyermekek sebezhető helyzetükből és friss természetükből adódóan olyan regeneratív képességgel rendelkeznek, ami engem lenyűgöz. Egyik percben elesik és sérül, a másikban már nem is emlékszik rá. Egyszercsak elveszti a családját és az otthonát és rövid idővel rá, ha kap új kapaszkodót, akkor már újra járja a kis útját és előre néz. Sokat tudnak nekik jelenteni emberek, egyik percben még akár mindent. De nagyon gyorsan túlteszik magukat azon ha elvesztenek valakit. Én a saját gyerekkoromból emlékszem, hogy 13 évesen talán a felnőttéválás első pillanata az volt, amikor meghalt a nagymamám, akit nem tudtam elfelejteni.

Mindenesetre óriási az a lelkesedés, ahogy örülni tudnak mindennek és ha megfelelő dolgokat kapnak és megfelelő módon, akkor hihetetlenül meghálálják azt.

Nagyon klassz élményeink vannak. Nem akarok közhelyeket írni következetességről és szabályokról. Nem erről szól ez az írás. Kellenek ilyenek, persze, de a lényeg az a lendület, amivel mindenbe bele lehet velük fogni. Legyen az játék, egy séta, beszélgetés, vagy egy közösen nézett film. A különböző tárgyak persze megsínylik a gyerekekkel való kapcsolatot, de nem baj. Ami fontos, azt vita nélkül el lehet zárni, ami pedig a kezükbe kerül, a tanulást szolgálja. Ennek klasszikus példája a labda, ami gyermekotthontól függően nem él tovább 2-3 napnál. Félőn említem másik példaként az autómat, ami eddig még bírja, de ha kikérném a véleményét, akkor biztos vonakodna elvinni engem a szentkirályi otthonba. Az önkénteseknek kerek perec meg van mondva, hogy ha odaadják a gyerekeknek a telefonjukat, vagy a fényképezőgépüket, akkor semmi jóra ne számítsanak. Ha az egyik gyerek kézbekapja, akkor a másik is akarja, kivárni sem tudja, veszekedés lesz és csakhamar törött telefon, vagy kamera. Családban, 2-3 gyereknél biztosan lehet ezekre a dolgokra vigyázni, legalábbis szemmel tartani. De egy gyermekotthonban legalább 8 gyerek cincálja az embert. 8 elképesztő jó fej gyerek. Megvannak ám a fájdalmaik, mert majdnem mindegyikük, nagyon zűrös múlt után került ezekbe az otthonokba. Ha az ember figyel, akkor látja is, hogyan jelennek meg ezek a sebek a fejlődésükben, az egymással való viszonyukban. Mert a gyerekek kegyetlenek ám. Egy felnőtt számára azért olyan rózsaszín a világuk, mert semmilyen veszélyt nem jelentenek ránk. Ők vannak az erőpiramis alján. De ha egymás között nézzük őket, akkor megítélhetjük, hogy valóban a szeretet dominál-e bennük, vagy sötét érzelmek. Hogy milyenek az egyenrangúakkal, vagy alárendeltekkel, elárulja, hogy milyenek valójában. Ismerek házat, ahol a legnagyobb, igazi király, aki veri a kisebbeket és erőuralmat gyakorol és ismerek olyat, ahol segítik a nagyok a kicsiket, vigyáznak rájuk és gondoskodnak róluk. Bevallom aggódom értük, amikor így magamban vagyok. Hogy lesznek a jófej gyerekekből olyan katasztrofális felnőttek, akik ugyanígy bánnak el majd a gyerekeikkel, ahogy velük elbántak. De nem is kell hogy eltaszítsák maguktól a gyereket. Egyszerűen olyan kevés embert látok, aki valóban alkalmas arra, hogy kíváló emberek nőjenek fel mellette. Megszülni a legkevesebb. Elkényeztetni, elnevelni, eldobni, elrontani, elhanyagolni, vagy csak egyszerűen alkalmatlannak lenni arra, hogy követhető példaképet mutassunk neki, ezek igazi bűnök. Felelőtlenül felelelőtlen embereket adunk a világnak. Továbbadjuk a saját csődünket, mert azt reméljük, hogy neki majd jobb lesz. De mitől lenne jobb, ha nem vagyunk alkalmasak arra, hogy jobb emberré tegyük?

És itt vannak ezek a gyerekek a gyermekotthonokban, árvaházakban. Hihetetlen kincsekkel, hihetetlen tehetségekkel és az ember azért izgul, hogyan lehet ezeket ápolni, kibontani és ehhez nem csak odafigyelés és törődés kell, hanem képesség is. Aki maga sem ismeri az életet, hogyan is lehetne sikeres egy ilyen nehéz feladatban. Szerencsére az önkéntesek többnyire nem ilyenek. Aktív emberek, akik tesznek másokért és odafigyelnek rá, hogy ők is többek legyenek és a világot is gazdagítsák.

Számomra mindenesetre semmi nem ér ebből az önkéntes időszakból annyit, mint a gyerekekkel töltött idő. és azt hiszem ezért nem sajnálom, hogy nem rögtön Afrikába mentem. Elmosolyodom, ha arra gondolok, ahogy kihajolnak az autóból és sikítoznak, ahogy küzdenek a labdáért ha focizunk. Ha eszembe jut, hogyan tudják felfedezni az „ismeretlen” tájat, az erdőt, a falut. Igazi meglepetés minden. Csináltunk már sokmindent. Kerestünk szarkatojásokat fészkekben, másztunk romházba és kőbányába, ugráltunk keresztül patakon, volt aki a patakba, kártyáztunk, origamiztunk, vonatoztunk, autót mostunk, kötöttünk csomót banánhéjra, bírkóztunk és rajzoltunk, építettünk és romboltunk, kerestünk medvét a sötét erdőben, táncoltunk és énekeltünk. De főleg mindeközben beszélgettünk. 

Persze ezekről többnyire nincsen képem, mert a fényképezés is egész embert kíván és a gyerek is. Amiről van, az viszont magáért beszél. Szilvi rákacsint a vakura, Lórika a saját felsőjével törli az autómat. Barni akrobataugrása az erkélyről. Egy-egy kép. De a legtöbb bennem él és persze remélem bennük is.