Az indulás

A Temesvár-Segesvár vonaton utazom Székelyföld felé. Az éjszakai messzeségben tarlók lángolnak. Mondhatom, hogy „hazamegyek”, mert öt hónapig Csíkban lakom, dolgozom és tanulok. Egyik sem vehető szó szerint. A munkám önkéntes, a szállásom ideiglenes, a tanulásom sem iskolarendszerű. És ettől olyan igazi az egész. A „haza” jelentése, pedig még bizonytalanabb, aminek pontos felderítése a most következő év egyik feladata. 

A történet szokványos. Kezdete egy pillanat, amikor nem tart otthon semmi. A nagy felismerés talán épp az „otthon” szóhoz kötődik. Ha az ember nem tud úgy gondolni rá, ahogy kellene és ahogy megszokta, akkor nem érdemes maradni. Így mentem el önkéntesnek.

Aztán ... megszületnek az élmények, amikről írni lehet...néha úgy érzed írni kell. Így lett a blog.

Nem olyan rég döntöttem el, hogy mégiscsak részt veszek ebben a kalandban, amit úgy hívnak élet, de valóban legyen kaland és ha eddig nem tanultam meg, amit kellett volna, akkor most itt van rá egy intenzív kurzus. Legyen egy „kutatás”, megtalálni, amit elvesztett az ember, vagy amiről még nem is tud és talán azt is, ami megvan, de most nem jelent eleget. Fontos, hogy nem úttalan keresés ez. Inkább olyan, mint Don Quijote-jé, vagy Santiagoé az Alkimistából, vagy Trisztáné a Csillagporból. Ők is azért indultak el valamerre, hogy tanuljanak és változtassanak magukon és a világon. Elugrottak a peremről, mert úgy kellett tenniük és nem volt érdekes, hogy tudnak-e repülni. Persze nem vagyok én sem Donkey, sem Trisztán, sem az Alkimista pásztora, de ők is velem utaznak és köszönöm őket Cervantesnek, Coelhonak és a Paramount Pictures-nek.

Én velük ellentétben nekifutok. Székelyföld egyfajta hármasugrás első állomása. Ezután jön Afrika, ami mindig izgatott és vonzott kisfiú korom óta és ahova eredetileg önkéntesnek indultam. Az egyik legrégebbi szó, amire konkrétan emlékszem, hogy mikor tanultam meg a kafferbivaly volt. Ha ez a  fél éve még közel sem ilyennek tervezett év mostantól többé-kevéssbé a tervek szerint alakul, akkor nem olyan sokára találkozom vele és a zebrával és elefánttal, oroszlánnal struccal, vizilóval.

Különös dolog: Ha az ember legnagyobb álma nem válik valóra, bárhogyis dolgozik érte bármennyi energiát, szívet, ötletet és bölcsességet is tesz bele, aztán egyszercsak elengedi magát, ráül egy hullámra és erőfeszítés nélkül megvalósítja más, régen-elfeledett, vagy háttérbe szorított álmait.

Azt hiszem a kisfiú kinevetné a felnőtt legfontosabb vágyát, ugyanúgy, ahogy a felnőtt ember elmosolyodik a gyermek álmain. Nem értik egymást. Ez leginkább a felnőtt számára szemrehányás, mert ő emlékezhetne. Lecke ez is...Nekem. Talán az sem véletlen, hogy most egy évig gyerekekkel fogok foglalkozni így vagy úgy. Már most sokat köszönhetek Nekik.

A blogba igazán szeretném belefoglalni mindazt amit tanulok és látok ezidő alatt. Eddig nem sikerült. Nem volt időm a blogot írni, pedig már március 1 óta úton vagyok. De tudom, hogy ez változni fog és tudom, hogy jó lesz nekem ide írni. Eredetileg egy párhuzamos blogban gondolkodtam. Közvetlenül, eseményközpontúan akartam beszámolni egy-egy hétről, egy-egy bejegyzésben és ezzel párhuzamosan egy mesét akartam írni, amiben a tanulságokat foglalom össze, szintén hetente egy fejezettel. Meglátjuk hogy alakul majd. Első írásnak, most ez sikerült.