Ez is búcsú, ha
nem is olyan mint a nagy somlyói. Nem százezreké, csak én vonulok át a képzeletbeli "Csíkszereda" táblától az egyelőre alig sejtett "Más tájak" kiírás alá. Rövidesen tanzán rezidens leszek.
A misszió letelt. A
hónapok elszaladtak. A rendrakás két hetébe kezdek
Csíkban, Székelyföldön, ahol ezt a mesebeli tavaszt és
éppen múló nyarat töltöttem.
No nem mondanám, hogy
ez afféle szentimentális két hét. Előszöris gatyába kell
ráznom az autómat, mert a váltó a tengeri úton igazán megadta
magát, másrészt minden szakmai dolgot szépen el kell rendezni,
ami főleg az anyagiak tekintetében komoly érdekérvényesítő
képességeket feltételez az angol önkéntesközpont felé.
Legfőképp azonban ez a szüreti bálok szezonja!
Már amikor Bálint
májusban itt járt, előfordult, hogy belefutottunk „szüreti
bálba”, amiről már ekkor egyértelműen kiderült, hogy nem szükségszerűen
szüret-függő és a szóösszetételből a „bál” szó
összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb a „szüreti”-nél. Hanem
most, hogy tényleg szüreti időszak van, amerre éppen jár az
ember, minden falu szüreti bálokat rittyent. Ha már a szüret nem
olyan fontos, mégcsak szőlő sem feltétlen kell, a bort pedig a székelyeknél
egyébként sem érdemes erőltetni. Megteszi a sör is, vagy a
„jóféle szeszpálinka”.
Ha röviden be akarom
mutatni a bált – márpedig mire is egy blog ha nem az ilyen
személyes perspektívából színezett ismeretterjesztésre –
akkor elsőként a stábot kell prezentálnom. Közülük is
legfontosabb a csőszbíró (csőszkirály) és a csőszbíróné.
Ahogy az összes csősz úgy ők is annak rendje és módja szerint,
székely népviseletben feszítenek. A lányok attól függően
színezett szoknyában, hogy honnan is származnak, a fiúk pedig
szintén megfelelő színű, zsinórozott „harisnyában”,
mellényben, kalapban. Ha megpróbálom felidézni a nyáron
számtalanszor hallottakat akkor Alcsík nemzeti-színű, Felcsík
piros, Csíkszereda pedig fekete zsinórozást visel.
Mindenesetre
ez a népviselet, amire a klézsei Duma András mint afféle giccsre
utalt és ha igazán belegondolok egész jó hátteret is terített
az kajánul szurkálódó kijelentés mögé. Egy csángó sosem
mondana le róla, hogy kikezdjen kicsit egy székelyt. A vita
lehetősége nyitva áll, a népviselet azonban mutat és bárhogyis
van irigylem, hogy Magyarországon már régen nem élnek ezek a
szokások a mindennapokban, eltérően a szurkálódásra való természetes hajlamtól.
Visszatérve a
csőszbírói házaspárhoz (ami persze alkalmi kapcsolat) őket
keresztbevetett kék szalag különbözteti meg a többiektől. Az ő
közvetlen sleppjükbe tartozik a két kisbíró és a pandúrok.
Azonkívül nincs rendes szüreti bál cigányok nélkül. Amikor
mindenki összegyült lóra kapnak a legények, szekérre
penderülnek a lehányok és bejárják a falut, bemutatják a sokat
gyakorolt csősztáncot és mindenkit meghívnak a bálba. A bálról
magáról nem érdemes sokat beszélni. Akad ottan tánc, akad
innivaló és a lányok készítette szüreti koszorút – ha senki
sem lopta el a bál végére – kisorsolják valamely szerencsés,
józan bálbajárónak.
Az augusztus végi időszakban Csík telve
volt ilyen és ehhez hasonló bálokkal, így történt hát, hogy én
is elkerültem egypár bálba, amerre amúgyan elvetődtem.
Márpedig jártam
sokfelé ebben az időszakban, hiszen a még kimaradt falvakat is be
kellett pótolni, a munka is szólított. Az utolsó két hétbe Istvánnal beiktattunk egy fontos programot. Ahogy megtudtam, nincs nyár pityókalopás nélkül. Úgyhogy alkalmas időpontban és helyen a hagyományokat követve feltöltöttük a kollégiumi szálláshely krumplikészletét, egyébiránt kitűnő terméssel.
Visszaérve, az egyik
első utam alkalmával eljártam Ernőhöz Sófalván, hogy átadjam
neki az ügyeket. Innentől kezdve ő a program koordinátora és ő
foglalkozik az egyszer majd ismét szállingózó, később özönlő önkéntesekkel. Én még
kifizetem a szobabérleteket, elköszönök a barátoktól és
üzletfelektől, aztán irány tovább.
Ernőtől visszafelé
volt az egyik legérdekesebb stoppom. Mivel Réka remek ebédje és a
kávé és a társaság ott marasztalt, nem volt már busz, amire
számíthattam volna. Igazából amikor gyalog nekiindultam
Csíkszeredának magam sem gondoltam, hogy valós lehetőség,
miszerint legyaloglom azt a százegynéhány kilométert – nem
mintha az időmből nem tellett volna.
Akárhogyis, nem szeretek
álldogálni csak úgy a semmire várva. El is értem Sófalva végére
anélkül, hogy lelkes fuvaros jelentkezett volna szórakoztató társaságomért.
A falu végén, integető karom ellenére úgy húzott el egy VW hogy
a menetszél egy centis hajamat is meglobogtatta. Afféle tápos
magyarországihoz, nem illő megjegyzést is megeresztettem utána, amikor csodák
csodája legalább 100 méterrel arrébb megállt és még vissza is
tolatott értem. Ő is Somlyóra ment akár csak én és mindennek a
tetejébe végre nem egy román kamionsofőrt fogtam. A végén
visszatér nemzetembe vetett hitem. A legszórakoztatóbb utam volt
ez, Sófalva végétől egészen házig. Az én Golfom nem repül
felfelé így a Hargitán, mint az Orbán úr Passatja.
Miután Ernőnek
átadtam a stafétát gyakran látogattam még a gyerekeket,
felmentem a Büdösbe elköszönni Tamás bácsitól és a környező
falvakba másoktól.
Ha belegondolok
tulajdonképpen szomorú két hét volt ez. Egyáltalán nem úgy
alakult az erdélyi hat hónap ahogyan terveztem, hanem összehasonlíthatatlanul jobban. Nem volt tervem ide
jönni. Még csak nem is tudtam pontosan hova jövök, hiszen sosem
jártam Székelyföldön. Olyan dolgokat tanultam és láttam, amiket nagyon sok idő lesz megemészteni. Most még magam sem tudom, hogy
mit jelentett Nekem ez a tavasz és a nyár. Egy olyan télből
jöttem amiben nem volt vígasz és itt amíg próbáltam élni és
dolgozni lassan kisütött a nap és eljött egyfajta tavasz. Ha a
csíki nyár nem is a létező legmelegebb, énkörülöttem mégis
felolvasztotta kicsit a világot.
Gyermekotthoni
nevelőkkel dolgoztam, akik nagyon kis pénz mellett nevelnek jól és
józanul. Nem próbálnak megadni a gyerekeknek olyat amit nem lehet,
de megadják azt amit megadhatnak és többet annál mint amire
szükség van. Ez pedig a lehetőségek mellett majdnem többet
jelent annál mint ami elképzelhető.
Önkéntesekkel
dolgoztam, akik arra áldozzák a szabadságukat, az energiájukat és
a pénzüket, hogy másokon segítsenek. Eljönnek egy távoli
országba, aminek nem beszélik a nyelvét és megpróbálnak örömet
vinni árva gyerekek életébe, megpróbálnak olyat tanítani, amit
a nevelők nem tudnának és mindeközben ők is rengeteget tanulnak
magukról és a világ egy eldugott pontjáról.
De a legfontosabb hogy
gyerekekkel dolgoztam. Én is sokat tanultam tőlük. Láttam hogyan
viselik el a fájdalmaikat, hogyan találják meg az örömeiket és
hogyan keresik a helyüket abban a világban, ami nem tárt karokkal
várja őket. Mégis a lényeg az hogy időt töltöttem velük és
ha nem is ért meglepetésként, de mégiscsak leginkább velük
tapasztaltam meg, hogy amit másokért teszünk, elég is, hogy
legyen minek örülni. A többi már jön, vagy nem jön vele.
Ez a hat hónap csak
egy fejezetnek indult és azt is tudom mi a következő fejezet, de még azt is, hogy visszajövök hamarosan. Ígyis kicsit sokszor kell
elmondanom magamnak, hogy mindennek megvan a maga ideje és most
eljött az ideje a tovább-nak. Túl sokat kaptam a Székelyföldtől
és az itteni gyerekektől ahhoz, hogy ne látogassak hamar vissza.
Talán már a következő pünkösdi búcsúra jövök, de akkor
látogató leszek és már nem itt fogok élni. Kicsit más lesz. És
ki tudja mi jön utána?
Még tartogatott Csík
egy ajándék estét. Valahogy úgy alakult, hogy pont ebben
az utolsó pár napban visszajött Susan és a Kata nevű Cathrine is
Szentkirályra. Így utolsó előtti nap elutazást megelőzően,
mégpedig Piroska születésnapján, mind összejöttünk a La
Jupanou-ban egy igazi búcsúvacsorára, ahol megünnepeltük mindazt
amit együtt átéltünk, a nyarat, a barátságot, Piroskát,
Székelyföldet, egymást.
Számomra véget ért a
székelyföldi nyár. Elköszöntem akitől el kellett és akitől el
lehetett. Még egyszer felsétálok a Somlyóra. Másnap pedig
behúzom a negyvenedik vonalat a Golf Hargita-átkelés-számlálóján. A Hargitán kanyargó útról, egyszer, utoljára még visszanézek a városra, lent, a hegyek alatt, majd magam mögött hagyom Csíkszeredát és a Székelyföldet, ami
észrevétlenül az otthonom lett ebben a pár hónapban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése