Eljött az időszak amikor már nem tudom minden percemet a munkára szánni és nagy ritkán, alaposan előreszervezett programokat csinálni. Egyik eseményből zuhanok a másikba. Temesvárt követően autóban éjszakáztam Segesváron, amit úgy látszik kezdek megszokni, mert valóban tudtam aludni. Aztán a hétvégén megjártam újra Marosvásárhelyt, a Gyilkos tavat és a Békás szorost. Újonnan szerzett ismeretségeimnek köszönhetően pedig következő hétvégén első áldozásra vagyok hivatalos.
Az első áldozás előtt hivatalos voltam a disznóvágásra, afféle pesti „táposként” (ez a magyarországiakra gyakran használt dehonesztáló fordulat). Furcsa módon a városi túléléshez elengedhetetlen alapvető képességeket nem néznek ki belőlünk a székelyek, melyek közé tartozik az alkoholfogyasztásban való részvétel, a durvább fizikai kontaktus állatokkal (aki utazott már a 4-6 villamoson az tudja miről beszélek), vagy a megfelelő mennyiségű táplálék elfogyasztása. Mindenesetre az én feladatomul a disznó ledöntésben való részvétel és a lábainak tartása jutott. A sertéslélek távozása után kevesebb feladat adódott, mert a pörkölést, bontást leginkább a mészáros és a „keresztapa” csinálta. Bár ezt a keresztapa dolgot nem nagyon tudom hova tenni, mert a nem-kevés környékbeli személyiség közül, akivel találkoztam, nagyjából mindenki, keresztapja, vagy keresztanyja a családban valakinek.
Hanem az állat feldolgozásán túl még fontos dolgok hiányoztak az ünnepi hangulathoz, a munkához és a tömérdek keresztszülő vendégül-látásához. Elindultunk hát ezeket beszerezni. Pityóka, káposzta, paradicsom, de legeslegeslegfontosabbként a szesz...
A szesz problémamentes beszerzése korábban természetes velejárója volt az erdélyi utazásnak. Könnyen lehetett kapni és csak a határon kellett óvatosnak lenni. Élénk emlékeim vannak róla, hogy anyukám és a barátnője büszkén mutogatja, milyen ruhadarabok között csempészték át az áfonyalikőrhöz valót a határon, és itt mindenki gondoljon a legkínosabbakra. A helyzet mostanra változott. Be lehet szerezni, de vagy drágán, vagy „ismeretségeken keresztül”. Az első alkalommal, István bátyjával nem találtuk otthon az „ismeretséget”, aztán második alkalommal a báty már nem jött, így én kellett, hogy hozzávetőleges emlékek alapján a házhoz találjak. Nem voltam biztos, hogy jó helyen járunk, de bátran elmondtam, hogy miért is jöttem. A háziak akkora szemekkel néztek rám, mintha életükben szeszről még nem is hallottak volna. Amikor nevet mondtam, azért előkerült a két félliteres kólásüveg. De mit is vártam, hisz ismeretség nélkül nincs „ismeretség”.
Az italokra térve tehát, a szeszből „szeszpálinka” lesz. Ez nem más, mint tiszta szesz valami szörppel, aromával keverve. Amíg ezt nem tudtam és generációk titkaként készült házi párlatként gondoltam rá, egészen tudtam értékelni, ámde ezután inkább választottam helyi sört, mert míg azokat igazán tudom dícsérni, a szeszpálinka egy csapásra kiesett a pixisből. A borokról inkább nem is mesélnék. Igaz, hogy a csíkiak meg vannak győződve, hogy remekül értenek a borokhoz és ilyen-olyan jókat lehet náluk kapni, még ha nem is helyben terem, de személyes tapasztalatok alapján ezt nem erősíthetem meg. Finom a sör és kíválóak a rendes pálinkák, nem is csak a híres Olaszhegyi, de ital-ügyben eddig és ne tovább. Oh! Kifelejtettem majdnem a nevezetes Transylvanicumot és a csíkban készülő Salvatort. Ezek gyógy- és fűszernövényes párlatok, amiket szintén bárkinek tudok ajánlani.
Ha már a gyógynövényeknél és az italoknál tartunk, nem lehet kihagyni a székely teakulturát. Aki fekete teában gondolkodik, nem érti miről írok, mert ilyen annyira nincsen, hogyha egy angol önkéntes egzotikus ajándékot akart hozni valakinek, akkor a teát ajánlottam. Hanem ha eltekintünk ettől és a sziruposra cukrozott gyümölcsteáktól, akkor szinte minden családnál komoly készlet van a hegyekben gyűjtött, szárított gyógynövényekből, amiből csodás teákat főznek. A hegyek rengeteg mindennel látják el a székelyeket. Gyógynövényekkel, áfonyával, gombával és sok évszázad csiszolta a tudást, amivel a hegyek ajándékát felhasználják.
Ezen kívül más mint krumpli vagy répa nem is igen terem meg Csíkban. Mivel ipar sincs igazán, amikor kérdezik Tőlem, hogy miből élnek a helyiek, akkor nem is nagyon tudok mást mondani, mint, hogy „pityóka termesztésből”. Ez a mindennapok legfontosabb tápláléka és kelléke.
Egy önkéntesem mondta, hogy a csíkiak olyanok mint a krumpli amit termelnek. Életrevalók, kitartók, igénytelenek (a szántóföldi növényekhez kapcsolódó értelmezésben), erősek és unalmasak. Nem értek egyet. Mindenesetre a krumpli nélkül nem is tudom mi lenne az itt lakókkal. Számos felhasználása dívik., krumpliból mindent lehet csinálni. Nekem is volt a talpamra kötve lázcsillapítóként. A gyerekek pedig a gyermekotthonokban a leggyakrabban pityókás tokányt kapnak, amiben sokkal inkább van pityóka, mint tokány. A szegény ember jóformán csak krumplit eszik. A gazdag pedig csak húst, ahogy azt a disznóvágás idején én is megtapasztaltam. Nem kis dolog a reggelt egy adag hurkával és kolbásszal indítani, ahogy tettük azt mi a disznóvágás másnapján, aztán rázúdítani a szeszpálinkát, hogy könnyebb legyen az emésztés. Elmaradhatatlan kelléke egy étkezésnek még a kenyér. Nincs olyan konstrukció, amihez székelyföldön kenyér ne passzolna. Talán a fagylalt, de ez sem biztos. Van amihez szerintem is elengedhetetlen. Ilyen a padlizsánkrém. Valamiért én mindig azt gondoltam, hogy padlizsánkrém a helyben termett „vinete” miatt vált jellegzetességgé. De az az igazság, hogy a padlizsán, moldvából jön. Amikor kérdeztem, hogy miért beszélnek a piaci árusok mind románul, akkor kiderült, hogy bizony ők is moldvából jönnek és onnan hozzák az összes zöldségfélét (kivéve természetesen a krumplit).
Hanem a túrós puliszka, vagy lerakott málé, bizony már legalábbis helyi juhtúróból van. Ez egy nagyon praktikus ételféle, amit tényleg gyakran esznek. A levesek közül pedig említeném a parasztcsorbát és a salátalevest. A csorba afféle mindent bele leves, ami savanyítva van vagy ecettel, vagy jobb helyeken borsch-al és jóformán minden levesre igaz, hogy székelyföldön csak savanyítva tudják elképzelni. A salátaleves pedig szintén részben juhtúróból áll, amibe salátalevelek vannak főzve.
Ilyeneket ettünk a disznóvágás után és az elsőáldozás előtt. Kicsit kipihenni a húst és rápihenni a következő adagra. Én szeretem a húst, de eljön az a pillanat, amikor már nem kell. Nem beszélve arról, hogy a sok zsír után egyfajta állandó édes íz költözik az ember szájába. Az édeset is szeretem, de az állandó édes szájíz nem egy jó élmény.
Tulajdonképp mind a disznóvágás, mind az elsőáldozás legnagyobb sztárja az autóm volt. Nem a legjobb bizonyítvány a székelyek szervezőkészségéről, hogy hihetetlen sokszor kellett elmenni valamiért és a leggyakrabban ugyanazokra a helyekre. Elmentünk a szakácsnőért, aztán elmentünk ugyanoda a lányáért, majd külön visszavittük, hogy elhozzon valamit amit otthon hagyott. Aztán ugyanezen az úton mentünk más rokonokhoz onnan is begyűjteni valamit és külön fuvar volt az egyébként szintén útbaeső boltban a bevásárlás. Én csak azon csodálkoztam, hogy is állna össze a napi program ha mindezért külön be és ki kellene fogni a lovakat a szekérbe és nem állna a ház előtt az én öreg golfom.
Érdekes volt látni még a házat, ahol ezek az események, a disznóvágás, az elsőáldozás ünneplése zajlottak. Ahogy oly sok háznál ezen a vidéken, az alsó szint alig volt pár centiméterrel magasabb nálam. Ha kihúztam magamat, akkor a fejem a plafont érte, tehát körülbelül 190cm belmagasság lehetett. Valahogy ezt sosem tudtam igazán megszokni. Ezekben a házakban – gyermekotthon is volt ilyen – mindig görnyedten kell járni és folyamatosan arra figyelni, hogy beverem-e a fejemet valamibe, ami mélyebben lóg mint a plafon. Ajtókeret, lámpa gyakran figyelmeztettek, hogy nem vagyok elég óvatos. Szerencsére én a felső szinten voltam elszállásolva, ami fejbeverés szempontjából sokkal kedvezőbb adottságokkal bírt. Itt sem volt azonban könnyű közlekedni. A felső szint négy egymásból nyíló szobából állt, melyek befelé haladva 1-2 lépcsőfokkal emelkedtek egymáshoz képest. Olyan építészeti megoldások ezek, amikre nem mindig találtam praktikus választ. A ház egyébként István szülőháza volt. Csíkban még '87-ben is háznál születtek a kisszékelyek. A nevezetes eseményt pedig az istállóra felmászó férfirokon adta a közösség tudtára, hangos kiabálás, zászlólengetés közepette. Mostanra ezt a szerepet megosztva átvette a kórház és a templom. Aki ért hozzá, attó függően, hogyan harangoznak, meg tudja mondani férfi, vagy nő halt-e meg, sőt még talán azt is hogy özvegy vagy esetleg fiatal volt-e, lány, vagy fiú született. Ugyanígy hirdeti a házak díszítése is ezeket a részleteket. A letört csúcsú fenyőfa, a színes szalagok... Szép és értelmes szokások ezek.
Az elsőáldozás pedig nagy családi ünnep a katolikus Csíki medencében. Az egyház felnőtt tagjai közé fogadja a kis népviseletes leánykákat és legénykéket, ami egy olyan vidéken ahol a közösség meghatározó erőnek számít, nagy esemény amiért megéri sütni-főzni, disznót vágni. Voltam nagyon szegény családnál is az elsőáldozás alkalmával, de a maguk lehetőségeihez mérten ott is megadták a módját az ünnepnek, ami különösen megható volt. Az elsőáldozó oklevelek felkerülnek a nagymama, édesanya ágya fölé és csak a Jóisten tudja mennyi örömet, büszkeséget okoznak az öregeknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése